Sötét

 A kezdet

 A barátnőm csókot nyom az ajkamra és én csak nézem, ahogy szexi ringó hátsóval távolodik. Megbeszéltük, hogy ma este átmegy és segít az édesanyjának takarítani meg valamit befőzni – amiről nekem pasiként fogalmam sincs, hogy mi meg hogy – a lényeg, hogy onnan megy hétfőn dolgozni is.

Olvasás után mikor megéheztem kimentem a konyhába és nem törődve lelkiismeretfurdalással – tudniillik hétvégén nem foglakozunk az „elhízunk ha zabálunk” kérdéssel – Annyit ételt, meg nasi-t tömök magamba amennyi csak belém fér. Na jó, lehet kicsit többet is.

A lakásunk nem nagy, de mi szeretjük. A kis folyosóról egyből a konyhába jut az ember, aztán abból a szobába, ami egyben háló és nappaliként is funkcionál. Azért annak örültem, hogy ilyen nagy ez a nappali-háló. Én nem szeretem azt ha sok kis szoba van. Jobb, ha nagy tágas terek vannak a lakásban. Na igen, az egész jó ha van 45 négyzetméter, hogy is lehetne „nagy”-ról beszélni. De jól hangzik és a maga nemében nem is kicsi.

Az éjszaka

 Gyorsan elszalad az idő és éjfél körül érzem, hogy tényleg sokat ettem. Ettem? Mi az, hogy ettem? Zabáltam! De aztán a sötétben, a meleg ágyban - bár egyedül, a barátnőm nélkül – lassan csak megnyugszik a gyomrom és vele együtt a testem is. A szoba elég sötét úgy is ha nem sötétítek be és bár ha ki kell mennem éjszaka a mosdóba vakon is kitalálok – persze mert nyílegyenesen kell csak menni a konyhán át a fürdőbe - de ha idegen aludna itt, akkor az biztos neki menne pár dolognak.

Van amikor gyorsan elalszom és van amikor jár az agyam. Ilyenkor látom a szobám mennyezetét. „Látom” a csillárt, de sötét van és bár a szemem hozzászokik pár perc alatt a sötétséghez mégis csak egy szürke paca és csak az én képzeletem teszi csillárrá, mert tudom, hogy néz ki világosban.

Ritkán alszom egyedül. Furcsa is ez nekem. Amikor itt van a barátnőm, akkor őt érzem és őt hallom. Most, hogy egyedül vagyok nem hallok semmit. 

Nem tudok aludni. Hanyatt fekve sok dolog jut az eszembe és ahogy nézem a plafont hirtelen valami nagy zörgés zökkent ki.

Mi a franc lehet az? Felkapom a fejem, de sötét van. A zaj felé nézek. Valaki lehet ott? Sötétben az embernek buta gondolatai támadnak. Férfiként azért nem kellene mindjárt bepisilni minden zörejtől. De mégis az ember összerezzen a fura zajoktól.

Azért hezitálok, hogy kimenjek-e megnézni mi volt mert ahhoz képest nagyot csattant, vagy durrant, vagy dübbent, vagy mit csinált az a valami. Vagy valaki?

Franc bele! Ki kell menni, mert itt fogok megőrülni és reszketni, ha nem bizonyosodom meg afelől, hogy nincs ott semmi, pláne semmi olyan, amitől félni kellene.

Nem félek. De mégis fura ez.

Kimegyek. Felkapcsolom a villanyt a konyhában majd a fürdőben és egy perc sem telik bele látom, hogy a partvis a földön van.

Egy nagy kő esik le a szívemről. Nem, nem féltem, de mégis tartottam valamitől. De most látszik az ok. Valahogy eldőlt ez a vacak. Visszahelyezem a sarokba, igazítok rajta, hogy többet ne dőlhessen el.

Visszakuckózva az ágyba, megint sötét lett. Sokkal sötétebb, mint volt. Tudom, hogy megnéztem és tudom, hogy csak egy partvis volt a zörgés tárgya, de most hogy egyedül vagyok mintha nyomasztana valami. Hanyatt fekve nem jön álom a szememre – pedig álmos vagyok és mintha le is hunynám a szemem néha, - de még mindig a plafont bámulom.

Elfog valami furcsa érzés…

Valami zörög. Megint zörög valami. De ez olyan mintha mocorogna is.

Sötét van. Megmagyarázhatatlanul sötétebb, mint eddig szokott.

Milyen férfi vagy te bakker?

De a gondolat nem szünteti meg az érzést, ami nyomaszt.

Aztán csönd lesz. Ez a csönd is a sötétben kísértetiesre váltott. Már lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. De ez nagyon nem vicces így.

A nagy csöndben megint mocorog valami. Hirtelen mintha valami kicsi lábakon végig szaladna a konyhában.

Ezt nem hiszem el. Miért történik ez meg velem. Ez nem történhet meg. Én nem hiszek se Istenben sem semmi ilyen földöntúli izében.

Mocorog bakker akkor is valami és bár nem hiszek benne, de ez nagyon élethű. De ha nem létezik, akkor mégis mi lehet ez?

Pattan valami egy nagyot. Elrepedt a padló? Vagy csak a szomszédból hallottam?

Megint annyira csönd van, hogy ez nem normális csönd. Eddig láttam a plafont, de most csak a sötétet látom. Maga alá gyűrt a félelem sötétsége.

Minden idegszálam ahelyett hogy megnyugodna pattanásig feszülten figyel arra a valamire, amiben én nem hiszek. „Ennek” nem szabadna itt lennie. „Ez” nem létezik!

És akkor olyan dolgok kezdtek el történni, amitől már nem lehetett többet szabadulni és ha eddig nem féltem most elkezdtem rettegni.

„Valami” elkezdett kaparni valamit. A konyha felől hallottam és mintha a falat kaparta volna. Majd hirtelen szaladt, de most a kicsi lába sokkal intenzívebb volt és hangosabb. Nem merem odafordítani a fejem. Istenem ez nem hiszem el hogy velem megtörténik. Lehet, csak képzelgek! Adjad Istenem, hogy csak képzelegjek és ne legyen ez valóság.

Csikorgott és vihogott valami tényleg kísérteties hangon.

És tudom, hogy ott áll a szobám ajtajában és felém néz.

Nem merek odanézni. De meg kellene látnom, hogy ki vagy mi az a „valami”.

Érzem, ha ránéznék, akkor megindulna felém és akkor … nem az nem lehetséges.

Hideg lett hirtelen a takaró alatt a lában is meg a kezem is szinte elfagy a reszketéstől.

Annyira ver a szívem, hogy mindjárt kiugrik a mellkasomból.

Nem hagyja abba, csak mozog az szoba ajtajában és tudom nincs messze a pillanat, amikor meg fog indulni felém és én úgy érzem most magam, hogy nem vagyok képes ellene tenni semmit.

Megszűnik a nagy hideg és hirtelen meleg lesz a testem. Elönt a forróság és egyben a kilátástalan félelem sötétjébe burkolózik a szobám. A tarkómon felszalad valami nagyon kellemetlen fura érzés és mellkasomon akkora nyomás van mintha valami, vagy valaki ráülne. Sikoly hangja és a vér íze kong a fejemben, pedig senki nem sikít és nem folyik a vér sem még.

Elég! Tudom, hogy itt van a szobámban velem. Tudom, hogy ott van az ajtóban. Szembenézek vele, mert szembe kell néznem vele. De félek, mert mi lesz akkor? Nagy erőt veszek magamon és eldöntöm hogy odanézek, aztán majd felülök és az ágy mellett nem messze lévő kis széket felkapom és ha kell azzal szállok vele harcba.

Most! Kiadja a tudat a parancsot, de a test nem mozdul. Mintha valami nagy sötét lény ereszkedne rám és nem hagyja, hogy mozduljak.

És akkor elindul az a valami az ajtóból. Gyorsan mozog, mégis perceknek hat az egész.

Nem hiszek Istenben, de voltam egy párszor hittan órán, mert nagymamám erőltette és eszembe jut, amit akkor mondott a pap – nem is értem miért pont erre emlékszem, de pont idevág. Azt mondta, hogy éjjel démonok és ördögök megszállhatják az embert és amikor az ember éjszaka cselekvésképtelen, akkor bizonyára egy ilyen történik. Tudatodnál leszel és érzed, hogy nem enged.

Ekkor imádkozz! Mond el a „Mi Atyánk” – ot meg a „Üdvözlégy” –et és ezt felváltva imádkozd!

Nagyon gyorsan mozog és felém „rohan” pont az ágyamhoz. A kezem az ágy széléről lelóg, de csak pont a kézfejem nyúl túl az ágy végén. Milyen jó lenne ha az is takaró alatt lehetne „védett” helyen nem pedig így kiszolgáltatottan.

Buta gondolat, de minden kiálló fűszálba kapaszkodik az ember ilyenkor.

És akkor imádkozni próbálom „ Mi Atyánk ki vagy a mennyekben … „ nem tudom, hogy van tovább. Nem hiszek Istenben nem is volt szükségem erre soha. Nem hiszek semmi ilyenben. Pont „ezekben” nem, amik éppen most fognak le és akarnak tőlem valamit. De mit akarnak?

Megint elkezdem az imát, de már odaért hozzám! Egy kis, nagyjából méter magas szürke „kobold”-szerű, árnyféle valami. Egyből a csuklómat „harapja” … Istenem segíts! Teljesen kétségbe vagyok esve. Ilyen nem történhet meg velem a sötétségben!! Kiáltani fogok! De eddig mozdulni sem voltam képes!

„ISTEN SEGÍTS mert elveszek!” „ Ezt nem hiszem el… „ valami ilyesmit akarok mondani, miközben enged az a valami, ami fogva tart és mintha ki tudnám rántani az árny-kobold harapásából a csuklómat és akkor felülök!!!!... (… az árny torkából valami nem evilági hangon hallom: „EZT ÜZENEM NEKED!”)

…

Kinyitom a szemem. De hiszen eddig is nyitva volt.

Hirtelen a sötétség kevésbé lesz sötét. Az ágyamban vagyok, minden ugyanolyan csak nincs sötét. Éjszaka van de … igen… álmodtam.

Teljesen leizzadtan, ziláltan kapkodom a levegőt és a furcsa érzés van rajtam. Rosszat álmodtam.

A félelem az egész testembe beleette magát. Nem érzem mi igaz és mi nem… de tudom, hogy ébren vagyok.

Nagyon elfáradtam. Kimerített ez a rémálom.

Kimegyek és megmosom az arcomat a fürdőben.

A partvis el van dőlve. Kicsit megijedek. De ébren vagyok és a szobában is világos van meg a konyhában is és tudom, hogy ez a valóság. Most már nem csaphat be. Visszateszem a partvist a sarokba és visszamegyek aludni, de az asztalon égve hagyom a dolgozó lámpát – biztos, ami biztos alapon.

Nappal

Reggel fáradtan ébredek és eszembe jut a rémálom. Eszembe jut a koboldféle izé meg a szavai. Furcsa érzés és még azért intenzíven él bennem. De aztán végül is nevetek az egészen.

Mennem kell munkába.

A villamos majdnem tele van, de le tudok ülni.

Hétfőn nagyon vacak dolgozni menni, mert az első nap szörnyen hangzik, még csak most kezdődik a hét és még milyen messze van a hétvége.

A villamoson így reggel nyomott a hangulat bár vannak, akik már beszélgetnek.

Átadom a helyem egy korban bölcsebb hölgynek, aki megköszöni én meg kicsit arrébb kapaszkodót keresek.

Meglök valaki, de még mielőtt rá tudnák nézni hallom, hogy a hátam mögött a fülembe súgja: „Ezt üzenem neked!”

Ebben a pillanatban a villamos fékez, kinyílnak az ajtók és még mielőtt a lefagyásomból felolvadnék, egy feketecsuklyás alak leugrik és távolodik a villamostól. Egyszer visszanéz, de nem látom az arcát.

Átjár a félelem.

„EZT ÜZENEM NEKED!” – ezt mondta álmomban az árny is! Kezdek megőrülni? Mégsem álmodtam?

A munkahelyen nem találom a helyemet. Amikor rám néznek az emberek, mindenki arcában keresem azt a mondatot. A legjobb barátomnak el akartam mondani mit álmodtam, de nem akarom, hogy hülyének nézzen, így aztán hagyom a fenébe. Kísérteties ez az egész!

Alig várom, hogy hazaérjek.

Otthon

A lakásba belépve a barátnőm már otthon vár. Valami nagyon finom illatot érzek a konyhából.

Megcsókol, megkérdezi milyen volt a napom és már gondolkozom azon, hogy elmondjak neki mindent, vagy csak annyit, hogy „ semmi különös nem volt” amikor megpillantok egy levelet az asztalon.

- Ez micsoda?- kérdezem.

- Ja egy csuklyás futár hozta a melóhelyre a nevedre. Rohadtul nem is értettem, hogy honnan tudja, hogy én ott dolgozom. Na meg pláne azt, hogy te vagy a pasim. De átvettem és hazahoztam neked.

Felemelem a levelet, de már messziről is láttam azt, ami közelről is pont ugyanolyan letaglózóan és hidegen hasított a tudatomba, mert az volt ráírva csak hogy: „ … ezt üzenem neked …”

A sötétség megjelent az életemben és már soha nem fogja engedni, hogy normális életem legyen? MI történik velem? Miért pont velem? Hisz én nem is hittem ebben…

… eddig…