A Te Karácsonyod is!

 

A Börtön

 

Azt mondják, a tél erre fele csak mutatóban üti fel a fejét, de azért ha olykor-olykor nekiveselkedik van, hogy tíz fok alá is letaszítja az időjárást és ekkor már az égi sziták el-el tudják szórni az előre bekészített hódarájukat a környékre. Megmaradni persze nem marad meg, - ritkán látni összefüggő fehérséget a földek fölött - de aki nem húz fel több-rétegbe gúnyát magára, az bizony dideregve, vacogó foggal törölheti fitos orrát.

Egy ilyen este volt az aznapi is, amikor a sok apró fehér hódara, a hópehely-háború közepette megtámadta a félszigeten masszívan a szikla tetején tovább emelkedő várszerű építményt. Úgy látszott, hogy a harc sokáig kitart, de falak megrendíthetetlenül, már több mint egy évszázada állják az ilyen ostromokat. Börtönnek találta ki a megalkotó gondolat és mint ilyen, arra volt hivatott, hogy a benne sínylődők szabadságát megkérdőjelezhetetlenül zárja el a külvilágtól.

A hordószerű épületen belül egy mély „üreg” tátongott – nem túl hatékonyan kihasználva a tereket – és a belső falakon egy spirálisan felfelé hágó lépcsősor vezetett, ami minden szintnél egy rácsos ajtóval elválasztott körfolyosóra is nyílt, – hogy a szintet be lehessen járni a rabok cellájához – aztán persze folytatódott fel-fel teljesen a legfelső szintig. Az emeletek viszonylag ritkásan épültek egymásra és így legalább három – négy méter magas cellákat tudtak a megalkotók kialakítani, felkészítve a börtönt egy hatalmas, félelmetes óriás befogadására is akár.

De itt nem vesztegelt egy óriás sem. Valahol a spirális lépcsőfeljárók közepén két börtönőr egy rabot noszogatott maga előtt talpig megbilincselve. A lépcső „épülethordón” belüli részére egy vaskorlátot tettek foghíjas függőleges tartókkal. Ha valaki nem biztos lábakkal lépdelve megcsúszna, könnyen lezuhanna a közepébe. Persze a hordó közepén, minden szinten keresztbe volt egy hídszerű folyosó építve, hogy ne kelljen körbemennie a benn szolgáló őröknek, mert azért jó hosszú volt a belső kör teljes kerülete. Így ha valaki lezuhanna, akkor „csak” a következő, alatta lévő függőhíd-folyosóra pottyanna.

A rab csak nem akart haladni - mindent megtett, hogy a mozgásukat akadályozza felfelé – és persze e közben válogatott káromkodásokat morgott.

- Na mozogj már te anyaszomorító… te …! – biztatta a rabot maga előtt egy vékonyabb vasrúddal az őr, aminek a végén egy kampó volt, amit ha akart bele tudott akasztani a rabra adott vasbéklyó erre kialakított lukjaiba, így a rab nem tudott nekiugrani sem, cserébe az őr tudta taszítgatni előre vagy akár visszahúzni, ha túlságosan megiramodna. Most viszont kiemelte a nútjából és egy becsületeset ütött az előtte alig cammogó hátára.

- Ne ütlegelj, mert lelöklek! – morogta vissza szemtelenül a rab, miközben az őr visszarakta a vasrudat a helyére és máris erősen nyomta előre a gazfickót.

Ketten vezették a rabot. Egy ment elől, aki láncon vezette, és egy ment hátul, aki meg a vasrúddal biztatta a rabot. Aki elől ment, az rántott egyet a lánc végére erősített nagy vaskarikába kapaszkodva, mire a rab imbolyogni kezdett, aztán az elől haladó is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- Te! Hallod ezt? – szól hátra az őr-kollégának – Az mondja, hogy majd ő lelök minket. Nem kéne nekünk leborítani ezt a szemetet?! Majd azt mondjuk, hogy megcsúszott és nem bírtam tartani a láncon. Járulékos veszteség lenne. – magyarázza a másik őrnek, de pontosan tudva, hogy ezt bizony a közöttük magát megmakacsolónak szánja.

A rab miután stabilizálta magát, fejét a korlátok felé emeli és kikémlel a nagy semmi mélységes közepébe. Nyel egyet és mintha realizálná a valós veszélyt, egyszerre elkezd végre normálisan haladni.

Mikor felértek a megfelelő emeletre, az őr kinyitja a derekán lógó szíjra erősített nagy kulcscsomó megfelelő kulcsával a zárat és onnan már nem is mennek tovább egyből az ott lévő egymással szemben néző két cella egyikébe zárják a hősünket, miután leveszik a vasat róla.

- Rohadjatok meg! – köpi rájuk a szavakat az így már elszállásolt.

Az őrök ilyenkor körbe járnak. Amúgy is óránként kötelező szemlézni a körletet. Két emeletenként van három őr. Kettő mozog egy meg vigyázza az őrhelyet. Ahogy elhalkul a csizma csattogása, vele együtt sötétedik el minden, mert a hanggal együtt elvonul az őrök kezében tartott fáklya fénye is.

Pár perc alatt aztán a szem hozzászokik a sötéthez és a cella tetejéhez közeli kis, nyitott ablakrésen beszűrődő csillagok fényei, ha minimálisa is, de azért segítenek a látásban. A rab nem bír magával: fel-alá jár, mint egy űzött vad és az ajtórácsot rúgja vadul. Aztán persze kiderül a nyilvánvaló: innen bizony nincs kiút.

Bár teljesen megnyugodva nem, de picit letisztultabb fejjel odalép az cella ajtajához és a vasrácson keresztül szemben benéz a másik cella vasajtaján. A fény nem tódul a cellák között, de így is meglátja, hogy egy ember rövid láncon a falhoz van erősítve, így mozgásra is alig képes. A falhoz erősített vasgyűrűbe van a vaslánc fűzve, és a lánc két vége pedig az ember két csuklójához. Így aztán lenyúlni képes az előtte földre tett ételhez, italhoz és nehezen leülni is bár tud, de a karja akkor már levegőbe emelkedne, viszont feküdni csak ülő helyzetében lehetséges.

- Ki vagy te ganéj! – szól át a láncra-verthez kedvesen. Mivel választ nem kap, így aztán mérgesen tovább akaratoskodik. – Hallod? Ember! Hozzád beszélek… nyomorultja. Érted az emberi nyelvet? – a vasrácsok között próbálja a fejét jobban forgatva úgy helyezni, hogy lássa láncra vert fickót, hogy mit csinál, ráemeli–e a tekintetét, figyel-e rá és idegesíti, hogy nem válaszol. Az is megfordul a fejébe, hogy meghalt, de amikor betaszították az őrök, akkor hallotta lánc csörgését és az őrök is benéztek a fáklyával, vagyis a pasasnak élnie kell. De akkor miért nem szól? Mérgében folytatja a kedveskedését: - Hogy az férgek vájják ki a szemed, látom hogy ott vagy. Tudom, hogy élsz te mocsok! Mondj már valamit. – De a csend továbbra is marad.

Azon gondolkozott, hogy szapulja-e tovább, de inkább ellép a vasajtótól és egy jókorát belerúg és válogatott ocsmányságokat morog maga elé. Lehet, hogy jobban fájt neki, mint az ajtónak, de az is lehet, hogy csak másikat akarja bántani.

Nem telik el sok idő, a másik helységből megszólal:

- Mit szeretnél tudni? – hallatszik egy tiszta, közepesen halk férfihang.

Hősünk azonnal visszadugja a fejét a rácsok közé.

- Tudtam, hogy csak szimulálsz! Milyen beteg állat lehetsz te, hogy így az ajtón túl is vasláncra verve kell tartaniuk? – kérdezi érdeklődve tőle.

- Nem vagyok az. – válaszol megint csak nyugodt hangján és visszakérdez: - Mi a neved?

- Semmi közöd nincs hozzá! – vágja rá azonnal, de aztán egy pár hosszú másodperccel ez után, mégis meggondolja magát és válaszol: - A rendes nevem nem publikus – már lehet, magam sem emlékszem rá – de mióta az eszemet tudom, mindenki csak Pöncsölőnek hívott. – magyarázza.

- Érdekes neved van… - nem hagyja tovább mondani Pöncsölő azonnal belefojtja a szót

- Ne gúnyolódj a nevemen te majom!  - mintha forró tűvel szúrták volna valagba, úgy visította a szavakat.

- Miért gúnyolódnék? Az érdekes, az nem gúny. De azért azt valljuk meg, nem hétköznapi egy név ez ugye?! – teszi fel a költői kérdését a láncravert.

- Mindegy! Inkább azt mondd, hogy téged hogy hívnak?

- Edgar vagyok. – válaszol, mire Pöncsölő nagy nevetésbe tör ki. Mikor abbahagyja a nevetését csak ennyi mond:

- Nincs edgárdos fejed … te inkább olyan trágyalé féle lehetsz - magyarázza és megint nagyot röhög. Amikor lecsillapodik, tovább kérdezi: – Mit követtél el?

Edgar egy picit hallgat – mintha csak a gondolatait szedné össze - aztán válaszol:

- Többféle vádat is hallottam már az ittlétem több mint fél éve alatt, de pontosan nem tudom mivel is vádolnak.

- Hagyjuk már a süket dumát. Ránézésre valami kéjgyilkos lehetsz. - mondja és megint kuncog.

Edgar nem szól, megint váratja Pöncsölőt amivel egyre feszültebbé teszi.

- Barát vagyok és úgy fest, hogy földesúr valahogy nem értékeli a felekezetek hitbéli meggyőződésből fakadó liturgikus tevékenységeit. – magyarázza el neki végül is Edgar.

- Gondolhattam volna, hogy egy nyomorul csuhás vagy! – aztán hirtelen elhallgat, mert elgondolkozik, majd amilyen hirtelen elhallgat olyan hirtelen kérdezi: - Rovizchkoovelly Úrra gondolsz?

- Igen rá.

Pöncsölő megint nagyot nevet.

- Azt a büdös… - és csak folytatja a nevetést. Edgar nem szól semmit. Pöncsölő a nevetés után folytatja: – … akarod tudni, az én helyzetemet? – kérdezi majd vár. Szokásosan eltelnek a súlyos másodpercek, mintha nem akarna a másik cellából jönni a válasz, de aztán csak megérkezik megint.

- Igen. Mondd el, hogy kerültél ide?

Pöncsölő nem sokat gondolkozik, elkezd áradozni szinte mintha előre meg lett volna írva, dagadó mellekkel, büszkén kiáltja a világban a „hőstetteit”:

- Rovizchkoovelly Úr hőn szeretett csodaszép és mindenki elől féltett neje a hűséges Matilde, miután lebabázott picit itt-ott megereszkedett – mondjuk úgy, veszített csábító erejéből. Szeretett Urunk valahogy nem kívánta meg több mint egy évig. Én meg kisegítettem a nyomorából. – megint hatalmasat nevet Pöncsölő.

- Ezért zártak börtönbe? – kérdezi Edgard.

- Nos azért itt elárulom neked, hogy én Rovizchkoovelly Úr féltestvére vagyok. Jó anyánk ballépéséből jöttem a világra így minden, ami szép és jó az a nemes és csodálatos Rovizchkoovelly Úrnak adatott, és minden, ami rút és szegényes, vagy gonosz azt áteredeztette hozzám a fattyúhoz. De ne gondold, hogy haragszom vagy ilyesmi. Nem dehogy haragszom én. – magyarázza és nevet megint. - Egyszerűen csak gyűlölöm érte őket. Én tényleg nem tehettem róla, hogy a szegény kicsi gyerek nem tudott úszni a kútban. – mondja és megint ördögi kacarászásba kezd.

- Megölted a gyerekét? – kérdezi kicsit kibillentett érzelmi állapotról tanúsított hangon Edgard.

- Én? Dehogy öltem. Úszni tanítottam csak. – röhög egyet aztán bár az arcát Edgard nem látja, de ha látta volna, akkor azon minden gonoszság és torz érzelem cikázott és így folytatja: - Az a disznó észrevette és megmentették. Szóval így csak úszóoktatója voltam a kiskölöknek. – persze hahotázás a végéről nem maradhat el. – Anyám – hogy akassza meg őt is az ég – közbenjárt értem és nem akasztottak fel csak bezártak. Már ez a harmadik börtön ahol élvezhetem a jövendő, nyugodt életem sziesztázó perceit. Undorodom ettől a népségtől. – magyarázza vicsorogva - … de ne aggódj pap! Téged is gyűlöllek.

- Nem vagyok Pap. – válaszol Edgar – Barát vagyok, eddig nem szentek még fel.

- Pap vagy akkor is nekem csuhás, nem kell magyarázkodni. Te is csak egy ingyenélő, perselyrázó, szemfényvesztő hólyag vagy az emberiség nyakán. Egy közös azért csak van a vérünkben, úgy látszik Rovizchkoovelly Úr ugyanúgy méltányolja a papság álságos intézményeit – hozzáteszem nagyon helyesen.

Pöncsölő még jó ideig szidta és válogatott ocsmányságokat mondott az egyházra, a papokra és mindenre, ami szent. Edgard csendben maradt és sehol nem szólt hozzá, sehol nem igazította ki és sehol nem utasította rendre a gúnyolódót. Egy ideig ez Pöncsölőnek se tűnt fel, sőt lényegében előny is volt, hogy nyugodtan átkozódhatott. De aztán hosszú pecek múlva észrevette, hogy csak ő beszél és megint méregbe gurult. Még mérgesebb lett volna, ha látta volna Edgar arcán a szelíd nyugodtságot. A végére annyira belemelegedett, hogy úgy felemelte a hangját a sok átok kiáltása közben, hogy a többi cellából többen is visszakiáltoztak, hogy fejezze már be az ordítozást.

Edgard miután kiveszekedték magukat a rabok és minden eszükbe jutott válogatott csúfságokat rámondtak egymásra, lenyugodva, az ezt követő csönd után megszólalt:

- Karácsony van.

- Honnan a fészkes fenéből veszed ezt? – morogja Pöncsölő.

- Tudom.

- Mindegy is. Itt ezen az átkozott helyen semmi nem számít, lehet odakinn háború, vagy Kánaán. Nem ér el ide semmi hozzánk.

- Ha akarod, akkor elér. – válaszolja rá neki Edgard. A karácsony egy szép történet és … kicsit abbahagyja és nem folytatja a gondolatmenetet, de hirtelen eszébe jut valami: - … akarod tudni a Karácsony történetét?

Most Pöncsölő hallgatag és mintha tanakodna valamin. Senki nem lát bele a gondolataiba, de ha bele látna, akkor valami olyan ambivalens érzéseken keresztül zakatol az agya, ami hirtelen nem engedi dönteni. Nem nagyon akarja ugyanis, hogy az előbb földig alázott és átkozott csuhás neki itt valami hittérítő dumát lenyomjon, de mégis egy börtönben nem sok szórakozás adódik. A különféle helyeken eltöltött hónapok alatt megtanulta, hogyha valami esemény van, annak örülni kell és bizony ki kell használni minden lehetőséget a szórakozásra, mert különben belezakkan az ember. Nos, arcvesztés nélkül kellene mégiscsak rávennie Edgardot – ráadásul úgy, hogy nem kelljen neki igent mondani arra –, hogy meséljen. Így tényleg jó ideig csönd maradt.

Azért is lett csönd, mert nem csak Pöncsölő várakozott. Az előző beszédet sokan hallották szintekkel lentebb és fentebb is füleltek a rabok, és mint ahogy ez lenni szokott - és Pöncsölő is tudta, - ha van valami szórakozás, akkor azt bizony nem szabad kihagyni. És itt most bizony valami mesélés következhet. Még az őrök is odafigyeltek mi lesz, bár az egyik már fel is állt, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, de a társai visszahúzták, hogy hagyja és hallgassák ők is mi lesz.

Aztán Pöncsölő csak megfejtette, hogy szerinte mi az, ami nem lesz túl nagy arcvesztés és talán miután egy perc is eltelt félhangosan átszólt:

- Annyira akartál hittéríteni … most meg elakadt a hangod? Nem tudsz te semmilyen mesét se mondani… - adta fel a magas labdát Edgard számára.

Edgard arcán mosoly szaladt át és ő bizony nem foglakozott Pöncsölő „játékával”, vagyis azzal, hogy nem akar szégyenbe maradni, hogy sokkal kíváncsibb a történetre, mint amennyire utálja a papságot. Így aztán belekezdett a történetébe:

 

Távol kelet Mágusai

 

Valamivel Urunk születése előtt, messze, távol keleten történt. A nagy tengerek fölött valamivel északra élt a terület mágusainak legnagyobbika.

A birtoka megvolt 20 hektár is. Szépen rendezett földjein kecskékre, juhokra vigyáztak a juhászok és terület déli részére épített kőfal mögött emelkedett a háza. Ritka platinás palota volt az inkább, mint egyszerű ház. A második emelet tetejére erős talapzatot építettek és közvetlenül a ház bejárati oldala felől, egy külön lépcső vezetett fel oda. A talapzaton hét vastag faoszlop tartotta pálmatető alatt, egy gazdagon megrakott, hatalmas alig tíz centi magas „asztal” mellett „ült” már 11 ember. Az asztal, rogyásig tele volt finom húsokkal és minden csodával halak, pulyka, bárány sültek mellett öntetek, saláták, bor és megannyi gyümölcs, mintha valami fejedelem kastélyába lenne az ember.

Ekkor érkezett meg az oldallépcsőn egy magas, szikár, de már szakállát az idő deresre marta sötét bőrű férfi.

- Béke neked kedves Balthazar barátom. Gyere! Nélküled üres az asztalunk. – invitálja felállva, az asztalfőn ülő díszes turbános, középkorú férfi, aki a megmarkolja mindkét karját az érkezettnek és szeretett mosollyal nyugtázza a barátságukat. – De mondtam, hogy a felfrissülés után nyugodtan pihenhettél voltál, pár órát ekkora út után. Megvártunk volna a megbeszéléssel. – Magyarázza, miközben tereli maga mellett üresen hagyott ülő-fekvőhelyre. Akkoriban ugyanis inkább leheveredtek az asztalul szolgáló csiszolt márványlap köré elhelyezett díszes, vastag, kényelmes pokróc-féle ülő-fekvő alkalmatosságokra.

- Béke neked Abdi mágus! Öröm, hogy ismét veled és veletek lehetek… – szorítja meg ő is viszont a barátja karját és meghajol a jelenlevők felé is, miközben elfogadva az invitálást, leheveredik a házigazda mellett lévő kényelmes helyre, majd folytatja:  – … tudom én jól, hogy megvártatok volna a megbeszéléssel, de azt nem hagyhattam, hogy addigra felegyétek az összes finomat itt és nekem csak a maradék jusson. – mondja, mire valamennyien nagyot nevetnek. Persze, ha ezt más idegen mondja, akkor nagy sértés, ha a gazdát azzal vádolja valaki, hogy nem jutalmazza meg bőséges étellel az érkezettet. De Balthazar nagyon jó barát volt, így mindenki tudta, hogy csak viccelt.

- Drága barátom, neked bármikor újra teríttettem volna a lakomát. Persze csak ha minket is odaengedtél volna ismét – válaszolta neki vissza szintén viccesen Abdi. Természetesen megint nevetnek a válaszon.

- Na nézzenek csak oda… – fordul most Abdi másik oldalán ülő fiatal mosolygós arcú fiúhoz az érkezett – … csak nem a fiad Caspar?

- De bizony ő! – válaszol neki Abdi büszkeségtől telten.

- Mekkorát nőtt azóta ez a fiú, barátom. Mintha nem is ő lenne. Jól etetted, az már bizonyára úgy van Mágusom. – mondja, mire megint csak nevetnek.

- Balthazar Mágus? – fordult most Caspar apja barátjához. – Valóban megtetted azt a nagy utat, amiről a mágusok beszélnek? – kérdezi izgatottan a fiú.

- De meg ám – válaszolja a férfi. - Egész Ninivéből le délre ide hozzátok. Sok munkám adódott. Az asztrológia egyre nagyobb érdeklődésre talál. És egy mágus fiam mindig keresett, ha jó a szakmájában. – aztán körülnéz, szétteszi mutatóan a karját és a folytatja. – Nézd: Apád valóságos királyi birtokot tart fenn. A mágusok tanácsában elismeréssel beszélnek róla és bizony megteremtette bőséget. – magyarázza, mire minden jelenlévő csak bólogat.

A környék tudósait Adbi mester tarja egybe egy szövetségben. A valaha élt és élő legnagyobb koponyák tudását összesítve és így valódi tudomány tartva a kezében. Azt mindenki tudja és érzi is és megosztva a tudást valóban híre ment az egész birodalomban, hogy kik is ők.

Balthazar már régen érkezett e földekre. Azt mesélik, hogy ő Afrika szülöttje, de ő ezt soha nem erősítette meg, bár soha nem is cáfolta. És mert nem beszélt róla, így egy idő után tiszteletben tartva ezt nem nagyon kérdezgetik. Bőrén persze mindenki látja, aki látni akarja, hogy bizony távoli barát ez a barát.

Ugyanígy Caspar mellett ülő Melchior mágus arcán – főleg „szűkebb” szemrése - is fellelhető hogy ő még keletebbről érkezhetett. Melchior Caspar mestertanítója volt. Caspar már egészen fiatalon lenyűgözte az asztrológusokat, hogy mennyire nagy érzéke van a tudományokhoz. Nagyjából 10 éve lehetett, amikor előállt egy számítással, ami akkoriban mindenkit meglepett. És mert a számítás helyesnek látszott nagyon úgy festett, hogy a fiú egy új „csillagot” fedezett fel, ami nem más volt, mint egy nóvarobbanás – természetesen ezt akkor nem tudhatta. Ez az új csillag igen közel helyezkedett el az éppen akkor történő Jupiter és a Szaturnusz együttállásától (coniunctio) a Halak csillagképben. A két bolygó együttállása húszévenként megismétlődik. Caspar még ekkor nem tudhatta, de ekkor általában a bolygók hátráló mozgása miatt háromszor is ráadásul.

A mai napon pont ezért gyűltek össze, mert számításai alapján hasonló együttállás volt, ahogy azt előre meg is mondta pont évben az évben is, mégpedig az év folyamán 3 alkalommal.

Egész nap erről beszélgettek az egy évben egyszer Abdi Mágus rezidenciáján összegyűlt mágusok. Izgatottak voltak és egyben kíváncsiak is, hogy milyen eredményre fognak jutni. Egy évvel ezelőtt már megemlítették, de akkor még nem jött el az idő. Ma viszont, előtte állnak a nagy eseménynek.

- Balthazar barátom – kezdi a beszédét Melchior mágus. – nagyon örülünk, hogy ismét körünkben vagy. Bölcsességed Abdi máguséval vetekedik és mi mindannyian tudjuk, hogy a te szavad sokat nyom a latba. Caspar újdonsült mágusunk jóvoltából, már tíz éve foglalkoztat minket a kérdés - és egy éve is már intenzívebben egyeztetünk róla - de ma itt az idő, hogy döntést is hozzunk a messiási csillagról.  – ez után ismertette azt, amit minden bölcs ekkortájt ismert ezen a földön miszerint is:

Bálaám, Beór fia, mezopotámiai prófétája, miután Izrael fiai legyőzték az amoritákat, a moábiták királya, Cippór fia Balak többször is hívatta és arra kérte, átkozza meg Izrael egész népét. A király többszöri sürgetésére végül útnak induló Bálaám életét a szamara mentette: a szamár ugyanis először kitért az angyal elől, aki útjukat állta – és persze a próféta előtt láthatatlan volt -, majd nem volt hajlandó továbbmenni, s mikor a próféta ütlegelte, csodamód’ megszólalt és elárulta makacssága okát. Bálaám, így aztán, mint Isten prófétája, nem átkozhatta azokat, akiket Isten megáldott, ezért Balak haragja ellenére átok helyett áldást mondott Izraelre, ami így hangzik: Jákobból fölkelő csillag száll az égre, a Messiás emelkedik ki Izraelből.

Amikor befejezte Caspar állt fel és lelkesen átvette a szót mesterétől.

- Először is köszönöm, hogy ma végre itt lehetek és mágusként állhatok előttetek. A teremtő megadta az a talentumot nekem, hogy képes voltam olyan tudományokban is jeleskedni, ahol csak sok évet abban eltöltő, bölcsességben megőszült halántékú, legnagyobb mágusok tudnak jó eredményeket elérni. Az asztrológia számomra a minden. Így nagy megtiszteltetés számomra az, hogy én vezethetem föl a mai nap szerintem legfontosabb kérdését: a „Messiási Csillag” kérdését. Bálaám mágus jövendölését mindenki jól ismeri. És azt is tudjuk immáron tíz éve, hogy pár hónap múlva – napra pontosan kiszámoltam és ezt ti is mind mesterek megerősítettetek – megjelenik ez a bizonyos Isteni csillag.  A csillag együttállás pontos területre mutat. Bár a terület nem kicsi, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Izrael földje lesz a Messiás születésének helye. Bálaám megüzente nekünk, mi kiszámoltuk és most hitelt adhatunk annak, hogy a valaha földre született legnagyobb Isteni Király fog közénk érkezni ekkor. Barátaim, testvéreim, legnagyobb mágusai e fölnek, nyilatkozzatok hát. Elmegyünk-e és hódolatunkat tesszük Ez Istenség előtt, vagy hagyjuk, hogy elmúljon fejünk fölött az idő. – Caspar lelkessége jó pár társát magával ragadta, de voltak, akik viszonylagos nyugalommal hallgatták a fiatal fiút. Miután leült Balthazar emelkedett fel jelezvén, hogy szólni kíván:

- Caspar mágus ifjonti hévvel szólt előttem. Én már kicsit recsegőbb csontokkal élem életem. Ő előtte még az van, ami az én életem volt eddig, viszont én előttem már csak maximum az áll, ami az ő élete előtte volt a mai napig. Megértem, hogy szaladni akar a nap felé és letenni az asztalra valamit, ami öregbíti majd az ő mágus nevét és ugyanúgy apja a nagy Allure Abdi Mágus házának nevét is egyben. De óva intenélek benneteket attól, hogy csak úgy, tervezet nélkül vessük magunkat kalandokba. Kétségtelenül nem mindenkinek adatik meg, hogy egy ilyen eseményt életében megélhessen. És ráadásul mi vagyunk e földnek kikiáltott legnagyobb bölcsei. Királyként tisztelnek bennünket és lesünk minden szavunk, ha valami fontos kérdésre keresik a választ. De elhamarkodottan egy bölcs ember soha nem dönt. Javaslom, hallgassunk meg miden ez asztalnál ülőt figyelmesen. Mondjátok el mágus barátaim, mit gondoltok, mit tegyünk? Ezután, akár bocsássuk szavazásra, hogy mi történjen. Jó példával előttetek járva, én kezdeném és a következő a meglátásom: …

Batlhazar mágus hosszan ecsetelte a helyzetet. Felhívta a figyelmet arra, hogy fontos lenne a következő évet tervezni. A nép körében nagy az elvárás a tekintetben, hogy bölcsen szolgálják e földeken élőket. Ugyanakkor elismerte, hogy, ha és amennyiben van egy olyan esemény, dolog, ami egyszeri, megismételhetetlen és még a fejlődést is szolgálná, akkor nem szabad azt figyelmen kívül hagyni. De nagyon fontos azt is látni, hogy alaposan ki kellene elemezni ennek a megtérülését. Vagy arra következtetésre jutni, hogy ez nem anyagi, szellemi jó, hanem egyszerűen egy olyan transzcendens dolog, amit magáért kell megtenni, minden előny várása nélkül. És végül kiemelte, hogy ha úgy döntenek, hogy útra kelnek akkor magát az utat is nagyon meg kellene szervezni mert manapság csak úgy útra kelni életveszélyes az ismeretlenbe járatlan utakon átkelve.

Balthazar mágus összeszedetten és valóban bölcs emberhez méltóan beszélt. Mindenki gazdagon bólogatott elismerve a mágus tudását.

Ez után mindenki felállva ismertette az álláspontját. És mert, hogy abban a szerencsés véletlenben volt lehetőségük beleállni, hogy előttük szólt Balthazar, és ő viszonylag engedékeny volt a témát illetően, legtöbben az utazás mellett tették le a voksukat. A legizgatottabb és legvakmerőbben természetesen a fiatal Caspar korteskedett a mellett, hogy a Messiási Csillag útmutatása alapján karavánra ugorva elvágtatassanak Izraelbe.

Elég az hozzá, hogy a végén eldöntötték, hogy elindulnak. Hosszú megbeszélés folyt arról, hogy ki menjen és ki maradjon. Mert ugye mindenki nem maradhat és ugyanígy mindenki nem is mehet. Abdi Mágus magára vállalta a nagy terhet: marad és igazgatja a föld kéréseit, mint ahogy azt eddig is bölcsen tette. Caspar, Melchior, Balthazar az útra szavazottak közé került – Caspar kifejezetten nagy örömére. Velük utazott többet között Abdi mágus jobb keze és vele tizenkét fegyverforgató.

Két napra rá felpakoltak 21 dromedárt és mert az idő sürgetett indulásra készen egy utolsó egyeztetésre és teázásra ültek össze még.

- Egy Isteni Király fog megszületni. Kell vinnünk valamit számára. - morfondírozott Balthazar.

- Ezt jól mondod barátom. De mi elég isteni és egyben királyi is egy ilyen születendőnek? –kérdezett vissza Melchior.

- Ha Isten és egyben Király is, akkor értékelni fogja azt hogy mi meg emberiesek vagyunk. Azt vigyünk nekik amink van és amit mi nagyra értékelünk. – válaszolja kis gondolkozás utána Balthazar mágus.

- Ennél bölcsebbet nem is gondolhattál volna. – válaszolta mosolyogva Caspar. – Mennyi idő lehet, mire odaérünk?- kérdez tovább a fiatal mágus.

- Először is majd tudni kéne, hogy pontosan hol is van az az oda. De Izrael tőlünk jó 1000 mérföldnyire lehet. A karavánnal ideális esetben is három hét lesz, ha a tapasztalt vezetőnk valóban tudja a dolgát. – Válaszolja Balthazar.

- Többször is meg kell állnunk a sivatagos részen vizet vételezni. És a kopár fennsík részek se, valami biztatóak. – magyarázza Melchior.

- Reméljünk a Messiás vár és minden Isteni erejével próbálni majd óvni bennünket. – Balthazar a szemeit az égre emelve sóhajtott egy nagyot.

 

A sivatag

 

Az első napi 40 mérföld megtétele után letáborozott a karaván estére. Őröket állítottak, tüzet gyújtottak és vacsorát készítettek. Caspar, Melchior és Balthazar egy sátorba készülődtek lefeküdni.

- Szerintetek milyen lesz az Isten? – kérdezte Caspar a többiektől.

- Olyan amilyennek mutatni akarja magát az embereknek. – válaszolja kis gondolkozás után Melchior.

- De mégis, most egy kis újszülöttről beszélünk. Fejedelmi lesz? Hatalma lesz? Vagy milyennek fogjuk látni vajon? – kérdezett tovább Caspar.

- Nem tudom. De ha tudnám, akkor lehet el, sem mennék. Mivel nem tudom, kíváncsi vagyok és ezért elmegyek, hogy majd láthassam a saját szemeimmel. – válaszolta az öreg Balthazar mester.

- Aludjunk még hosszú út áll előttünk! – utasította nyugovóra a többieket Melchior.

Caspar agya még hosszú percekig járt nem hagyta nyugodni a sok kérdés. De a két korban és tapasztalatban is bölcsebb mágus szavai meggyőzték. Tudta, igazuk van. Mielőtt álomba szenderült arra vágyott, hogy majd egyszer olyan lehessen, mint amilyenek ők is.

 

A következő két nap gyorsan eltelt. És már mondhatni a reggeli kelés a nappali ügetések és az esti vacsorákat követő beszélgetések rutinszerűvé váltak. Négy nap telt így el.

Aztán az ötödik napon, kora reggel gyors étkezés után összepakoltak és egy órán belül indulásra készen voltak, amikor is Balthazar mester felemelt kézzel csendre intette őket. Hogy megérezte-e, vagy jó füllel meghallhatta azt nem tudni, de az egyszer biztos, hogy tudta, másrészt meg már túl későn. Mert hirtelen vagy 40 felfegyverzett, fekete kendővel arcát eltakaró, bandita kinézetű lovas vette körül az épp indulni készülő karavánt.

A karavánt védő harcosok kivonták kardjukat és próbáltak úgy helyezkedni, hogy érdemben valós védelemmel lássák el őket. A lovasok egyre gyorsabban köröztek a karaván körül. A feszültség egyre fokozódott. Caspar lelkében már nekik is rontott és az esélyeket latolgatta.

Balthazar mágus leszállt a dromedár hátáról és pár lépést tett a banditák fel.

Az útonállók vélhető vezére látta a cselekedetét és ő maga is követte nem sokkal ez után és ő is leszállt a lováról miközben intett a többieknek, hogy állítsák meg az eszement ügetést.

Caspar feszült volt és nem tudta mire vélni, hogy Balthazar mester miért megy közel megöletni magát. De mert nem ő volt a vezető és valahol titkon bízott az öreg Mágus helyzet értékelésében, nem tett semmit csak mozdulatlanul figyelt.

A bandita teljesen közel lépett a Mesterhez és ezzel egy időben a haramiák is közelebb vezeték a lovukat a karavánhoz így mintegy szorították a hurkot.

- Béke Neked! Mit akartok tőlünk? -  Kérdezte Balthazar.

- Béke Neked utazó. – válaszol a feketeruhás, miközben elveszi az arca elől a fekete kendőt. Mosolygó arccal körbenéz a karavánon, de ez a mosoly ugyanúgy vicsorgásnak is vehető lenne, majd a kezét széttárva folytatja: - Ez a terület az én hazám. Üdvözölve légy a területemen utazó. – fejezi be a mondatait és ugyanazzal a vicsorgó mosollyal tekint Balthazar mágusra.

A Mester állja a tekintetét, bár van valami benne egy temérdek sunyiság és még annál is több vadság is a Mágus határozottan áll előtte és úgy látszik, pontosan tudja mit csinál. Ezt persze a mögötte állók nem díjazzák. Ők maguk jóval inkább el vannak keseredve és a félelem eluralkodott rajtuk. Még a fegyveresek is feszültebben szorítják a kardjukat.

- Köszönöm az üdvözlésed. – mondja a Mágus és meghajol. Nem túl mélyen, de pont annyira, hogy azért a tiszteletét érzékeltesse így tudassa a haramiával, hogy a szándéka nem támadó.

A haramia még mindig vicsorogó mosolyával tekinget körül, mintha számolna, vagy mintha felmérné a karaván javait. Aztán megint Balthazar felé fordul.

- Tudod utazó… errefelé az élet igen nehéz. Jó szándékom jeléül fogadd el, hogy nem tekintek rátok veszélyként és bár a katonáim tettre készek, inkább egyezzünk meg valamiben. – mondja és még jobban vicsorog. Lassan úgy néz ki, mint akinek egybe ki akar esni a szájából a fogsora. – Ti használhatjátok a földemet korlátlanul keresztülutazásotok alkalmával, minket meg elláttok jó szándékotok jeléül egy kis… minden földi jóval. – Magyarázza és e közben a haramiák még közelebb jönnek.

Balthazar szinte azonnal válaszol neki, de aztán felgyorsulnak az események.

- Mire gondolsz? Mit szeretnél tőlünk?

Ahogy ezt kimondta a haramia arcán a mosoly komorsággá fagyott és abban a pillanatban, amikor kimondta, hogy „ne szórakozz velem utazó!”, az egyik haramia lovas megugrat és a hirtelen ijedtség okát a karaván két védelmező katonája azonnal ugrik és két banditát úgy keresztül döf a kardjával, hogy azonnal csak úgy hullanak le a lóról, mint a liszteszsák a padlásról. Egyből végük.

Az idegesség villámlik az emberek között, pattanásig feszült idegek tánca közepette Balthazar erőteljes hangja úgy süvölt keresztül, mint egy harsona:

- Állj!

Ez a parancs, dermesztő erejűre sikerült. Mind a karavánt védelmező katonák, mind a haramiák mintha eddig nem történt volna semmi, azonnal rá figyeltek és leeresztették a kardjukat.

A banditák vezére is észbe kapott és hogy a saját felsőbbségét erősítse meg vagy csak késve kapcsolt, de ő is bekapcsolódott a parancsosztásba:  

- Nyugodjon le mindenki! – mondja, de a szavaiban nincs meg az az átütő erő, mint az előző Balthazár-i „állj” –ban.

Szerencséjére a Mágus parancsa azonnali hatással lett a helyzetre, így az ő mondatára igazából nem is volt szükség.

Persze a két csapat, azért erős tekintetekkel vizslatta egymást, ismét készen állva azonnali cselekvésre, ha kell. Az is igaz, hogy bár a feszültség szinte tapintható volt, azért mégis ott volt a virtuális láthatatlan fehér zászló, ami valahogy átmeneti nyugalmat sugárzott.

- Egyezzünk meg! – kezdte a mondatát a Mágus a haramia vezérnek – Azt láthatod, hogy az embereim nem tétlenek és készek a bandád megritkítására is akár. Azt is láthatod, hogy nem csak készek, de megvan rá a képzettségük és erejük is. De azt meg nekem kell, elismernem, hogy a számbéli fölény az meg a te oldalon áll. Az ajánlatom a következő: Amit „látsz rajtunk” – itt egy picit nyomatékosan említi a „látsz” szót miközben még picit előre is dől, hogy jobban lássa a haramia – azt mind viheted, kivéve a ruháinkat. Amit a dromedárjaink visznek azokhoz viszont nem nyúltok. Különben lehet, mind itt veszünk. És gondolom nem meghalni álltatok meg, hanem nyerni jöttetek. – Balthazar nagyon nyugodt, higgadt és minden szava kristálytisztán, érthetően ülnek a haramia koponyájára.

A helyzet az, hogy egy hosszú pillanatig úgy néz ki, hogy a bandita kiadja a parancsot a támadásra és látszólag nem hatják meg a szavai. De feszült csend utána haramia ismét vicsorogni kezd. Lehet gyakorolta ezt a fajta nevetést, mert így mosolyogni aligha lehet.

A lényeg viszont az, hogy nála ez a jó kedvét szimbolizálja és most még azt is jelenti, hogy megértette és egyben el is fogadta a Mágus ajánlatát.

Ugyanis a bandavezér miután végig nézett a karaván emberein láthatta azt, hogy mindenkinek a nyakában lóg egy igen értékesnek tűnő láncon egy-egy medál. Akkoriban ez szokás volt. Ha egy nagy uraság saját embereit meg akarta különböztetni és a vagyona, akkora volt, hogy megszámolni csak nagyon sok számvető volt képes, akkor nem azt csinálta, hogy billogot égetett parázsló vassal a bőrükbe, hanem értékes kincseket aggasztott rájuk, nyakukba, fejfedőjükre, derekukra, vagy egyéb más látható helyekre.

A haramia tehát azt hitte, hogy itt is pont egy ilyen karavánnal áll szemben és máris zsákjában érezte azt több tucatnyi nyakéket, ami akár egy vagyont is érhet. Bizonyára megfordult az is fejében, hogyha a szolgák nyakában ekkora érték lehet, mi lehet vajon a tevék málháiban. De gyorsan elvetette, mert azt csak egy kiadós harcok - és az előzőek fényében bizonyára komoly veszteségek - árán kukkanthatta volna meg.  A bizonytalant elcserélni a biztosra úgy, hogy több vesztesége már nem lesz nem akarta. Így aztán megszületett az „üzlet”.

Casper az induláskor, mikor kiosztotta mindenkinek a nyakláncokat – ráadásul ebből fejenként három ugyanolyat is kapott mindenki – pici zúgolódás volt, hogy csak felesleges macera viselni, elvesztik, meg csak gond lesz belőle. Így okoskodott a sok katona és egyáltalán nem akarták elfogadni a helyzetet, de most Balthazar utasítás – aki tapasztalt utazó lévén sok trükköt ismert – most igen jól jött és megértette mindenki, hogy amit a Mágus mond azt meg kell fogadni, mert bölcs ember.

A haramiák begyűjtötték mindenkitől a nyakláncokat és tovább álltak. A katonák egy ideig figyelték őket, de nemsokára jelentették, hogy elmentek.

Az egész karaván népe megkönnyebbül és okulva ebből éjszakánként két járőrt állítottak, akik nem csak egy helyen strázsáltak, hanem bejártál a területet esetlegesen rajtaütést tervező fosztogatókra lesve. Természetesen mindenki nyakában ott volt az újabb nyaklánc azért biztonság esetére, ha megint hasonló rajtaütésben lenne része a csapatnak, akkor csaliként ismét be lehessen vezetni.

 

Egyenesen előre

 

Ahogy teltek a napok egyre többet egyeztettek a karaván vezetőjével. A dromedárok kezdtek kifogyni az erőből. És a víz … nos vízre volt szükség. Nagyon gyorsan szükséges lett volna egy oázishoz érni.

A karavánutak mind erre vezettek. És amikor a vezetőt megkérdezték ő azt mondta, hogy ő erre nem járt. Minden tapasztalt vezető már járt erre pár napi járóföldnyire, de ilyen mélyen Izrael felé senki, vagy csak éppen ő nem.

A karavánt vezető bizton állította, hogy az irány megfelelő. „ Itt kell lennie előttünk! Minden jel arra mutat, hogy az irányunk jó csak a pontos távolságot nem ismerjük.” Balthazar nagyokat sóhajtott és bár nyugodnak tűnt, mi tudtuk, hogy gondterhelt ettől.

Aztán eljött a nap, amikor mind, annyira szomjasak voltak, hogy a szájuk széle teljesen kirepedezett. A napi vízadag, alig pár decinyi poshadt víz volt. És ami a legrosszabb a dromedárok ekkora súlyokat nem voltak képesek már cipelni.

Dönteni kellett. Vagy halad a karaván, de akkor a málhákat hátra kell hagyni, vagy megáll mindenki és valahonnan vizet kell szerezni. Be kellett vallani a végét járta az utazás.

Balthazar Mágus megállította menetet és felállíttatta a sátrakat egy viszonylag szélvédett helyen. Összehívta a rögtönzött tanácsot. Nem sok mindent érvet lehetett felsorolni és az erőnek is híján lévő mágusok is kénytelenek voltak gyorsan dönteni. Két dromedárt megitattak és a karaván vezetője egy katonával pár óráét pihen két dromedárral előre ment. A többiek meg elszánva a végsőre magukat pihentek és várták az elkerülhetetlen.

A terv nagyon egyszerű volt.  A két ember addig megy, amíg vagy össze nem esik alattuk az állat, vagy nem találnak vizet. Ha az első bekövetkezik, akkor elvesztek.  De ha mégis sikerül vizet találni, akkor szomjúságukat oltva, kicsit pihenve, vízzel felpakolva visszamennek a karavánhoz és ha addigra még nem késő, akkor életet lehelnek a csapatba.

A helyzet komolyságát Balthazar mester érzékeltette legjobban, amikor is már a nap minden erőnktől megfosztva tikkadtan, szomjasan feküdtünk a sátrunkban.

- A démon tudja, hogy megyünk hozzád Urunk! Tudom sok a tennivalód. De ha azt akarod, hogy szolgáid lássanak még ebben az életben, akkor tekints le ránk és csak engedd, hogy szánkat újból érje víz, mert ha nem, akkor elvesztünk Uram. – Balthazar megszokott, határozott hangját most egy alázatos, elgyengült hang váltotta fel. Erőtlen volt már és már majdnem teljesen kiszáradt.

Ez után nem sokkal egyik katona lépett be elgyötörten és jelentette, hogy két katona annyira kiszáradt, hogy meghalt.

Mind három mágus érezte, hogy közeledik a vég.

- Miért gondolod Balthazar Mágus, hogy a démonok tudják, hogy elindultunk? – kérdezi Caspar szintén erőtlen hangon, nagyot nyelve a végén.

- Mert egymásnak feszül az egy világ, két világa. És mivel az Úr leköti a démon figyelmét csak másodrendű alvilági szolgáit küldte ránk. Különben már elvesztünk volna. – magyarázza halkan és egészen lassan a mágus.

- Másodrendű? Mindjárt mind itt veszünk. Milyen az, ha elsőrendű támadna? – folytatja a kérdezést Caspar úgy, hogy közben magában is morfondírozik.

- Várjuk ki előbb, mi a szándéka a teremtőnek. Mert mindegy ki támad ránk, ha Ő akarja, hogy színe elé járuljunk, megvéd a gonosztól. De ha nem, akkor a démon alantasabb szerzetei is kiszívják belőlünk az életünket.

- A Messiás vár minket. Érzem. – mondja Caspar, majd folytatja erőtlen hangján: - Mi végre mutatta meg nekem a csillagát és mi végre engedte, hogy útra keljünk. Nem lenne semmi értelme akkor ennek.

- Az Úr bölcsessége nem fogható az emberi észhez. Emberien gondolkozva sok olyan dolog történik, amit te érthetetlennek gondolsz, de a Teremtő ezeket a gondolataidat is pont így teremtette, szándékával megerősítve. Hagyd, hogy beteljesedjen a szándéka és tégy meg minden, ami a jóhoz vezet. A többire ne legyen gondod. – magyarázza Balthazar.

Caspar még sok mindent kérdezett volna, de már annyi ereje sem maradt, hogy szóra nyissa a száját. a Gondolkodása még nem vitte el minden erejét így már csak abban reménykedett, hogy a Teremtőjéhez intézett imája meghallgatásra talál. Szépen lassan szállt ki belőle a lélek.

 

Az oázis

 

A karaván vezetője a testőrével kétségbeesve, közepes tempóval ügettek a dromedárjaik hátán. Versenyt futottak az idővel. Pontosan tudta, ha nem leli meg az utat a vízhez, akkor meghalnak.

Az sem mindegy hogy mennyire hajszolja az állatokat. Ha túl gyorsan, akkor a dromedár kidől és vége. Az sem jó, ha csak pont annyira, hogy a víz előtt hullik el, mert akkor a gazdájukhoz már nem tudnak visszatérni, bár a saját életüket megmentik. De jaj annak a szolgának, aki a gazdáját elveszejti. Jobb lenne neki akkor, ha inkább ő előbb halna meg.

De a karavánt vezető tapasztalt férfi. Bár nem ismeri az utat, mert maga soha nem járt még ezen a földön, de tudja, hogy merre kell mennie.

Pár óra múlva megtalálja az oázist. Nem sok ideje marad. Megitatja az állatokat ők is isznak és esznek valamit. De azonnal nem indulhatnak, mert az állatoknak pihenni kell.

De mennyit? Ha túl keveset, akkor nem érnek vissza a nehéz vizes tömlőkkel, mert idő előtt múlnak ki a fáradt elgyötört állataik. Ha meg túl sokat akkor meg lehet, nem élik meg azt az időt a karaván tagjai, mire odaérnek.

Itt viszont bármennyire is tapaszt az ember, nem lehet jó döntést hozni.

Ez csak egy kis Oázis itt nem lehet pihent állatokra cserélni a dromedárokat. Tulajdonképpen szinte csak ők ketten vannak itt.

Nincs jó megoldás. A Vezető erősen számol és gondolkozik. Próbálja megfejteni, hogy vajon mennyit bírhat még a két állat. Vajon mennyi időre lenne szüksége, hogy visszafelé bírja az utat. De ez nem egyszerű. Itt nagyjából csak tippelni lehet bármennyire is tapasztalt azt ember az állatok tartása tekintetében.

 

A karaván

 

Esteledett. A sátrak között semmi mozgás nem volt. Egy katona sem strázsál kinn. Teljes csönd honolt. Olyan volt minden, mint egy temetőben.

A szél fel-felkapott egy jó adagnyi homokot és beszórta vele a sátrak oldalát, tetejét. De utána ismét csend lett.

Két dromedár érkezett gazdagon megrakott vizes tömlőkkel.

Elkésett?

A sátrakat körülvevő csönd azt sugallta, hogy elkéstek. A karavánt vezető mindent megtett. Elérte az oázist. Megitatta az állatokat. Csak annyit pihent, hogy éppen hogy visszatérhessenek. De az arcán látszott a kétségbeesés.

A két dromedár már így is a végét járja, de most nem foglalkozik velük még akkor sem, ha pont itt, most fognak összerogyni. Majd később leveszi róluk a terhet. De most be kell mennie a sátrakba. Meg kell bizonyosodni a valóságról.

 

A Teremtő terve sziklaszilárd pont. Akkor is, ha minden erő ellene feszül, akkor is, ha minden jel arra mutat, hogy elveszik, az mégis szikla marad, amíg az arra hivatott, hogy szikla legyen.

Ezt mondta Balthazar, miután vége lett az estének és a karavánt vezető mindenkit megitatott majd erőre kaptak és útra keltek a Mágusok és az egész karaván az oázis felé és nagyjából estére megérkeztek mind épségben.

Az állatoknak inni adtak a sátrakat felállították és elkezdték készíteni az vacsorát.

A hangulat felemás volt. Egyrészt mindenki örült, hogy épségben megúszta. A két katonát eltemették. De a többiek túlélték a kiszáradást.

Isteni csoda volt ez.

- Éreztem, hogy a Messiás vár minket és még van ezen a földön dolgunk bölcs Mágus Urak. – magyarázta a tűz mellett falatozva Caspar mire

- Balthazar jól mondta. Előbb várjuk meg, mi fog történni. Adjunk hálát, hogy eddig bár viszontagságokkal és akadályoztatásokkal telt utunk jelen pontján még egészségben együtt vagyunk. De ahogy bölcsen mondta a Mágus. Hagyjuk, hogy a teremtő terve beteljesüljön, mi pedig tegyük a tőlünk telhető legnagyobb jót.

 

Balthazar Aranya, Caspar Mirhája és Melchior tömjénje

 

Az este után az éjszaka is eltelt.

A reggel Caspar arra ébredt, hogy Melchior kapkodva tüsténkedik a sátorba és mikor látja, hogy felkel, azonnal magához hívja:

- Gyere ide! Balthazar mester haldoklik.

Caspar tüstént odamegy és valóban látja, hogy a Mágus igen rossz bőrben van.

- Mi történt?

- Hívtam a vezetőt, de elsőre azt mondanám, hogy mérgezés. – magyarázza Melchior.

A karaván vezetője ekkor lépett be a sátor ajtaján és magával hozta Melchior kis táskáját. Közben Casparral megfordították Balthazar Mágust.

- Ott! Látod? – mutat Caspar A mágus testén egy pontra.

- Megmarta egy skorpió. – Melchior ahogy ez kimondta, máris nyúl a kis bőr táskájához.

Miközben Melchior Mágus különféle porokat rakott egy kis tégelybe és azokat alaposan elkevergette Balthazar pillanatra magához tért és miközben Caspar a kezét fogta fogvacogva mondta:

- Ha eljött az órám, akkor te Caspar, Abdi Mágus fia … te leszel az aki vezetheti ezt a karavánt mestereddel Melchior Mágussal. A Messiás Király jó ember lesz. Alázatosan hódoljatok előtte a nevemben is. A teremtőnk kijelölte az én utamat.

- Ne beszélj Mágus! Tartogasd az erőd. A Te szíved aranyát, Te fogod elvinni a Messiás elé.  Melchior Mágussal hatástalanítjuk a skorpió mérgét. Nem halsz meg! – magyarázza Caspar.

A két mágus, a bölcs Balthazar testét mirhával keni be, hogy a gyulladást csökkentse, miközben a tömjénfüst átjárja a sátrukat. A gyógyír elkészült. A mester miután többször is megitatták estére már egészen jól volt. Evett egy keveset. Bár a skorpió okozta sebet még többször be kellett kenni mirhával, a mágus már pár lépést képes volt saját erejéből is megtenni és odaült a vacsorához. Étvágya nem volt, de tudta, hogy egy-két falatot kell hogy erőltessen. 

- Kicsit megijesztettél Mágus! – mondja Melchior.

- A Teremtő jó embereket adott mellém és a démon támadásait közös erővel eddig leküzdöttük. Ha elérjük a Messiást, leborulok elé és hálát adok eddigi életemért neki és fohászaimba foglalom a neveiteket. Kérni fogom, hogyha én el is bukom, nektek mindig adjon egy utolsó esélyt, hogy sikerre vigyétek a dolgaitokat.

- Balthazar Mágus, a te szíved valóban aranyból van. – mondja Caspar. – Melchior Mágus tömjénjének ereje megtisztítja az utunkat.

- A te mirhád pedig Caspar megtisztítja a testünket a bajoktól. Már csak a lelkünknek kell állhatatosnak maradnia. – mondja Balthazar és meghajtja a fejét az irányába.

Ekkor mindannyian tudták, milyen ajándéka lesz a Messiásnak.

 

A Király

 

Balthazar Mágus pár nap múlva teljesen rendbejött. Az oázisból vételeztek vizet és a karaván tovább haladt a Célja felé. Talán egy napi járóföldnyire lehettek már és az úton több embert is megállítottak, hogy megkérdezzék, merre lehet Izrael új Királya.

A megállított utazók úgy néztek rájuk, mint akik rémeket látnának, nem értették mit akarnak tőlük. Voltak, akik szó nélkül ott hagyták őket gondolva, hogy mind meghibbantak,  de voltak olyanok is akik azt mondták, hogy Jeruzsálemben van a király.

Estére még mind kinn az utat rótták, amikor is megpillantottak egy csillagot. Sokkal fényesebb és intenzívebb volt a többinél.

A sátorban a három mágus újra számolta, és megerősítették magukban hogy „a” nap, a csillag intenzitásából is látszik, hogy holnapi napon lesz.

Hajnalban korán útra keltek és mikor beértek Jeruzsálembe tovább kérdezősködtek. Ez, meg hogy egy idegen karaván érkezett a városba, gyorsan hírül ment. Pár óra múlva már egy nagy palotában invitálta őket egy intéző és türelmüket kérte, amíg az ura meg nem érkezik.

A mágusok leültek egy nagy teremben ahol az asztalon bőségesen volt bor égy gyümölcs. Majdnem egy óra is eltelt mire megérkezett a ház ura.

- Béke nektek Bölcsek. Ne haragudjatok a megvárakoztatásért, de az intézőm olyan balga, hogy nem mondta, hogy sürgős, nekem meg elfoglaltságom volt. – hazudta Heródes.

A bölcsek üdvözölték és mélyen meghajoltak Júdea királya előtt. A kérdésére elmondták, hogy kiszámolták, most kell megszületnie a Messiásnak a zsidók királyának. Heródes már mikor a terembe érkezett feszült volt. Hazugságait a mágusok hamar felfedték, mert érezték, hogy túl kíváncsi és valami nincs rendben, bár akkor még nem tudták, hogy azért késett Heródes, mert miután megtudta, hogy a „zsidók új királyát” keresik a bölcsek, összehívta a főpapokat és az írástudókat, akiktől aziránt tudakozódott, hogy hol kell megszületnie a Messiásnak. Heródes a hatalmát féltette a megszületni készülőtől.

Balthazar hamar átlátott Heródesen és néhány információn kívül - hiába faggatózott egyre agresszívebben a júdeai király -, beapasztotta a válaszok csatornáját.

Heródes úgy tett, mintha segíteni akarna és kimentette magát egy kis időre, hogy megkérdezi ő is a bölcseit, hogy segíthessenek a mágusoknak, és ha esetleg kiderülne, hogy hol születik a Messiás, akkor ő maga is elmehessen és hódoljon előtte. Természetesen ezt már másfél órája megtette és feszültségében és persze kíváncsisága végett is ment ki ismét hozzájuk.

De Heródesnek esze ágában sem volt hódolni a Messiás előtt. Ha megtudta volna, hogy ki „Ö” ez az új „trónt követelő” király azonnal eltette volna láb alól. Így aztán a Mágusok kapóra jöttek neki. Megtalálják, elmondják ki és hogy hol van és ő neki meg csak meg kell ölnie, Így a királysága továbbra is biztosított.

A színjáték egészen estig folytatódott, míg az írástudók beszámoltak arról, hogy a Messiás Betlehemben fog megszületni, nem messze Jeruzsálemtől.

Miután Heródes nyomatékosan, többször is megígértette velük, hogy miután rátalálnak a újszülöttre akkor visszamennek hozzá a palotába és beszámolnak mindenről, a mágusok még aznap este útra keltek hiába marasztalta tovább őket a király.

Az út bár nem volt hosszú, de így este már azért sokkal veszélyesebb. Egy fényes csillag az égen viszont melengette a mágusok szívét, mert ők tudták, hogy jó helyen vannak. A vezető lassan haladt és a karaván katonái is sétáltak az állatok mellett. Jóval éjfél után érkeztek meg és nagyon féltek attól, hogy már nem lesz senki Betlehemben, aki meg tudja neki mondani, hogy hol született a Messiás.

  Bár nagyon késő volt már bekopogtak pár házba, de senki nem tudta, hol lehetnek mígnem egyik fogadós emlékezett, hogy nem sokkal előttük egy fiatal pár keresett szállást, - kinek párja éppen gyermeket várt-, de nem tudott nekik segíteni mert teltház révén nem tehetett ki senkit.

Augustus római császár ugyanis pont ebben az időben adta parancsba a népszámlálást és rengetegen utaztak fel Betlehembe.

A fogadós megmutatta merre indultak el és sokat segített nekik azzal, hogy ő utána itt már a város végén nincs semmi csak a barlangok, meg az állatok istállóik. Így hát elindultak megnézni, hátha ott húzták meg magukat.  

A katonák összesúgtak: milyen király az, aki egy istállóba kényszerül? De mentek a mágusok után.

 

A Messiás Király

 

Betlehem határában a városon kívül találtak rá a barlangban kialakított istállóban a Messiásra.

A Katonák és a vezető kinn maradtak. Kicsit csalódottak voltak, mert nagyobb popmára számítottak. De így, hogy egy kietlen rész, szegényes pajtájába találtak a leendő Istenségre, már nem tudtak hinni benne és az érdeklődésüket is elvesztették. Felállították a sátrakat és hagyták, hogy a mágusok egyedül menjenek be a barlangba.

 

A mágusok fél órát is időztek a Messiásnál. De mert most született és nem akartak tolakodóak sem lenni, hódolatuk után visszatértek a katonák közé a sátrukba.

A három mágus lelkében sok élmény és érzés égett be. Sokáig csak ültek egymás mellett és egyik sem szólat meg.

Aztán Balthazar Mágus volt, aki ennyit mondott.

- Életemben nem láttam még ilyet. Mekkora - emberi elmével felfoghatatlanul nagy, végtelen - hatalmának kell lennie annak a királynak, aki megengedheti magának azt, hogy ekkora szegénység vegye körül, amikor megszületik.

Aznap éjszaka már nem beszéltek többet. A bölcs mágusok tudták, hogy a Messiás Király megszületet.

 

Karácsonyi fény

 

- Erre nincs semmi bizonyíték. – törte meg a csendet Pöncsölő miután Edgard barát befejezte a történet.

- Mire?

- Hogy aki akkor megszületett az a Messiás volt. Az egészet csak a papok találták ki, hogy te meg a fajtád éhen ne haljon. – magyarázta a barátnak és kiköpött a cella kövére.

Edgard nem szól semmit. Sokan hallották a történetét: az emeleten szinte mindenki és lentebb is meg fentebb is amíg a hang terjedt.

De ugyanígy hallgatták az örök is. Az az őr is, aki nem olyan régen Pöncsölőt zárta be cellájába és aki éppen járőrözött. Amikor odaért Edgard cellájához és betekintett, majd utána átnézett Pöncsölő vasrácsán keresztül egy igen érdekes érzés szalad keresztül a lelkén, mert látta Edgard leláncolt testét és mosolygós arcát, de ugyanakkor látta Pöncsölő szabad mozgását a cellába és eltorzult, átkokat szór fejét is.

Megfogalmazódott benne, hogy a Karácsony az ember lelkében belül válik igazi kinccsé függetlenül attól, hogy a személy hol, milyen körülmények között van éppen. Ha befogadja a fényt, akkor a kis parázsból nagy lánggal égő szeretet erősödik. Viszont ha valaki nem fogadja be, akkor lehetnek a körülmények bármennyire is csodálatosak, semmi nem tudja a jó útra terelni az embert és szépen elsüllyed a sötétség mélyén.

 

Mert a Karácsony benned él egészen a születésedtől kezdve. Megszületett veled együtt. És csak te lehetsz az, aki engedi, hogy a kis láng hatalmas tűzzel lobogva bevilágítsa az egész családot ezekben a napokban és ami a legfontosabb erőt véve a Karácsonyi csodából egész évben beragyogja minden napodat.

Megszületett hát! Ugyanakkor, benned és veled együtt a Karácsony csodája. Engedd, hogy szeress és hogy szeressenek hát.

 

Áldott Karácsonyt

 

Vladimir Weaver legújabb novellás kötete megjelent:

>MEGNÉZEM<