Vladimir Weaver: Múlt évben
Történetünk nem tudjuk, mely országban történt. Az sem biztos, hogy megtörtént. Sőt, ha megtörtént sem biztos, hogy így történt. Egy biztos, hogyha történt volna, akkor lehet, hogy így történt volna …
A törvény
- Én nem értek a joghoz – magyarázta a talpig zöldbe öltözött postás a kapu előtt, majd hamisan hunyorgott egy nagyot, aztán hozzáfűzte amolyan mellékesen: - … tudja kérem, én a pletykákhoz értek jól – picit el is nevette magát, igazolván a hamisságát, de aztán némi fegyelmet erőszakolván magára kicsit erőltetett komolysággal folytatta: - … de valami olyasmit hallottam, … tudja, a szomszédom érintett benne … szóval, hogy a háborúban vagy hadifogságban hadirokkant özvegye, ilyen hadirokkant-ellátást tud igényelni. – magyarázza, aztán kicsit szünetet tart, mintha össze akarná szedni a gondolatait, és folytatja: - Aztán, ha az özvegy már nem él, akkor az egyenes ági leszármazottai – fiaik, lányaik -, ha nyugdíjasok lettek, akkor nyugdíjkiegészítést kaphatnak, ha igényelik. Persze ez összegét illetően nem több, mint egy kétszemélyes vacsora egy közepesen jó étteremben két személyre.
- Mindenki? – kérdezi Hazel kíváncsian, hiszen ő pont most lett nyugdíjas vagy fél éve, és bizony édesanyja is éppen egy éve hunyt el, aki tudomása szerint az édesapja után kapott valami hasonló ellátást, de nem volt benne biztos.
Azt én nem tudom. Nem értek hozzá – magyarázza még ugyanolyan elánnal, mint eddig, és még folytatná talán órákig is, de Hazel már tíz perce hogy hallgatta a jó embert, és mennie is kellett, takarítás közepén volt, amikor becsengetett hozzá. Így aztán gyorsan lezárta vele a beszélgetést, és mindketten mentek a dolguk után.
Az egyik testvér
- Pont két ünnep között? - kérdezte Hazelt a testvére, Zion.
- Te is nyugdíjas vagy, tudod, hogy ráér az ember már – válaszolta a testvérének, majd folytatta: - különben is örülj neki, én leszek a próbababa.
- És hányra kell menned? Meg most ez valódi tárgyalás lesz? Mert én nem akarok ilyenekre járni – magyarázza a telefonba Hazelnek, és valóban magának való testvér Zion, nem szereti az ilyen hivatali eljárásokat.
- Ma lesz délután egykor. Ez csak ilyen meghallgatás, megbeszélés féle dolog, semmi komoly. Gondolom, igazolni kell, hogy én vagyok én, meg kérdezgetnek. Ez nem pereskedés bátyám. Kapd már össze magad, egy kis nyugdíjkiegészítés neked sem árt.
- Hát nem – gondolkozik el Zion, de nem fűlik a foga nagyon hozzá. Aztán persze még sok mindent kérdezne szíve szerint, de csak ilyen akadékoskodó gondolat sikeredik a szájából: - Három nap múlva újév!
- Na és? Nem mindegy mikor? Jövőre én már lehet meg is kapom. Te meg még majd csak akkor fogod elkezdeni – Hazel úgy érvel mint aki tűzről pattant, és valóban tele volt energiával.
Persze az egészet a bátyja segített neki elindítani. Zion utálja a hivatalokat, de Hazel meg szinte képtelen eligazodni az ilyen dolgok között. Ilyenkor mindig a bátyja segítségét kéri, aki kis unszolás után megteszi neki mindig amit kér. Így volt ez most is. A benyújtandó űrlapokat helyette kitöltötte, majd Hazel aláírva feladta, és lám, most behívták.
A döntés
Még aznap este csiripelő hangon újságolta el Hazel a testvérének, hogy sikerült. „Semmit nem kérdeztek, csak pár adatot.” Az édesapjuk katonakönyvében az állt – valahogy furcsán fogalmazva, hogy – „egészség fogyatkozással” alkalmas csak szolgálatra. Az okosok és jogtudók szerint ez azt jelenti, hogy a hadifogságban egészségkárosodást szenvedett, ami miatt már - bár ha hívják menni kell - , valószínűleg csak kisebb feladatokra küldhetik. Hazel poénkodott vele hogy: „…krumplit mehet pucolni a konyhára” – aztán mindig jót nevetett, amikor ezt elmondhatta.
De nagyon mást nem kérdeztek, még az édesapja katonakönyvét sem kérték el tőle. Felolvasták, hogy milyen törvények alapján mi jár, és a végén lezárták az egészet.
Ezt meghallgatva és persze Hazel jó pár órás noszogatására Zion is nagy nehezen rávette magát, hogy beküldje a kérvényét.
Új év
Zion már az új évben kapta meg a beadványára a választ. A felesége bontotta ki a levelet, és vitte át neki a szobájába.
Zion akkurátusan végigolvasta. Kétszer is.
Az állt benne, hogy elutasították a kérvényét, mert nem csatolta hozzá bizonyításul édesapja hadirokkantságát igazoló katonai, kórházi iratait vagy hatósági igazolásait.
„Marhák”- morogta magában, húgától eltérően ő becsatolta édesapja katonakönyvét, de más rendelkezésre álló egyéb irata nem is létezett, csak az. Mérges volt és csalódott. Tehetetlenségében eldöntötte, hogy akkor tesz rá magas ívben.
De aztán …
Egyéb unszolásra felesége, a gyerekek és még Hazel is komoly órákat fektetett bele, hogy meg kell próbálni, hisz ez csak egy félreértés lehet, tisztázni kell, és menni fog.
Zion nagyon nehezen ráállt, és ügyvéd barátját megbízta – most már biztos, ami biztos alapon –, hogy fogalmazzon már meg erre valami levelet, hogy mégis mi lehet itt a gond.
Nem kellett sokat várni, két hét múlva már jött is a válasz: ugyanúgy elutasították a kérelmet. Zion teljes elkeseredésében feladta.
Az ügyvéd barát felhívta a figyelmét, hogy lehet perrel élni, és akkor, ott személyesen is elő lehet adni a problémát. Zion már ezt nem akarta.
Természetesen jött a családi nyomás.
„Mi az, hogy nem mész el?” „Gondolod, hogy magától terem a babér?” „Már ott vagy a célegyenesben, és most feladnád?” „Minden követ meg kell mozdítani minden centért!”
Zion nehezen de beadta a derekát. Az ügyvéd kért a kórháztól, a nyugdíjbiztosítótól és a katonaságtól is állásfoglalást, illetve papírokat.
A kórház mivel több mint harminc éve halt meg az édesapja, megírták, hogy többszörös átalakítás és költözés miatt is, meg egyébként is a tárolási idő lejárta okán, nekik nincs semmilyen papírjuk már az elhalálozás körülményeiről és okairól.
A nyugdíjbiztosító se tudott adatokkal szolgálni. A katonaság meg a katonakönyvet tudta felmutatni, ami eddig is Zion birtokában volt, és már becsatolta.
Az új évi tárgyalás
A teremben pár ember volt: A döntnök, egy jegyzőkönyvet vezető hölgy, egy a hivatalból küldött ellátásért felelős jogi személy és Zion meg az ügyvédje.
Felolvasták a „keresetet”, és máris az elutasításra összpontosítva mintha ítélet hirdettek volna, majdhogynem lezártnak tekintették az egész ügyet, pedig még el sem kezdték a megbeszélést vagy tárgyalást.
Ekkor szólalt fel először az ügyvéd.
Elmesélte, hogy a katonakönyv egyértelműen jelzi, hogy az elhunyt beteg volt, amit a hadifogságban töltött évek terhe rótt ki rá.
Itt azonnal kérte az ellátásért felelős hivatalnok, hogy ezt kórházi leletekkel igazolni kellene. Természetesen az erről szóló kórházi jelentést becsatolta az ügyvéd, ami arról szólt, hogy nincs ilyen papír.
A hivatalnok mosolyogva megjegyezte, ha nincs, akkor nincs rá bizonyíték, és ezért lett ez elutasítva.
Zion már nagyon fészkelődött a helyén, és nem bírta tovább.
- Milyen dolog ez már, hogy ennyi év múlva az ember szerencsétlenségében egy ilyen támogatást sem tud megkapni. A húgom is az édesapám gyermeke, mint ahogy én is az vagyok. Igaz, hogy az ország másik felében él és az is igaz, hogy az előző évben adta be a kérvényét, de ő ugyanezekkel a feltételekkel „ugyanazzal az emberrel” – Édesapám miatt – megkaphatta támogatást, én meg nem. Más érvényű ez a jogrendszer? Mindenki úgy értelmezheti ezt, ahogy akarja? Nincs már igazság?
A hivatalnok ezt válaszolta:
- Hol van már a tavalyi hó?! – kezdte gúnyos mosollyal. – A jog egyértelműen kimondja, mit lehet és mit nem. Ebben az ügyben nem jár a támogatás.
- De a húgomnak megadták a támogatást! - vágott bele a szavába kicsit feszülten Zion, úgy, hogy még az ügyvéd barátja is kicsit csitította.
- Lehet, de akkor tévedtek a hivatali dolgozók. Mi nem tévedünk, és ezért elutasítom a beadványát.
Ezután még volt pár protokolláris meg jogi csűrcsavar, amit Zion egyébként sem értett. De a lényeg az lett, hogy nem kapott támogatást.
Zion nem erősködött már tovább, nem akarta, hogy végén még ez a jó szándékú ember itt nekiessen a húgának és tőle is elvegyék a támogatást.
Így esett, hogy az óévben igényelt egyik gyermeknek járó támogatás az ország egyik felében járt, míg - újévi ajándékként - pár hónappal ez után az ország másik felében a másik gyermeknek meg nem. Pedig a vérszerinti édesapjuk,- aki személye miatt járt volna a támogatás - ugyanaz volt.
Lehet, hogy változtatni kellene a mondást, hogy amit az óévben még megtehetsz, azt ne halaszd az új évre?
Az igazság nem mindig jogszerű, a jogszerű pedig nem mindig igazságos.
Eredményekben gazdag, békés, nagyon boldog új évet!
Vladimir Weaver
