Újra elküldelek

 

– Menj, és próbáld újra elmagyarázni a világnak azt, amit tettem értük! Térj vissza, ha elvégezted, amiért elküldelek, légy állhatatos és bízz bennem, ahogyan eddig is! – a hang erős volt, és betöltötte az egész univerzumot, mégsem hallotta senki, csak az, akinek szólt.

Eliyyáhu neve visszhangzott a világban. A pillanat megállt. Az erők összeálltak, és megformálták az embert. Az ember újra lábával érintette a Föld porát.

 

Napjainkban

 

Ben épp a telefonját nyomogatta a szobájában. A haverok húzták, mert tudták, szerelmes az osztály legszebb lányába, Amybe. Amy viszont látványosan tett rá magas ívben. Ő inkább a veszélyesebb „pasik” társaságát kedvelte.

– Vegyél neki virágot meg plüssnyulat, akkor majd cserébe tuti villant neked egyet – írta közösbe Discordon a haverja, Joe.

A többiek már nyomták is a röhögő „smiley”-kat. Mindenki tudta, hogy Amynek már nem plüssnyúl kell, és a virág inkább kínos, mint megható. Állítólag felnőttekkel bulizik – és ki tudja, meddig megy el. Ben nem rúg labdába nála. Egyébként is egy kis senki. Egy kocka, aki nem menő a lányok körében. A legszörnyűbb az, hogy a haverok tudták, hogy Ben van annyira romantikus hősszerelmes, hogy képes virágot venni neki. De a bátorság, az már más. Soha nem merne odaállítani Amy elé és odaadni neki. Szóval eleve veszett fejsze nyele az egész.

Mindenki tudta. Ben is. A remény és a szerelem együtt olyan erő, ami ellen a józan ész tehetetlen.

 

Este volt, Ben éppen a bicajára pattant – készült átszáguldani a haverhoz estére egy game partira –, amikor meglátott az út közepén egy érdekes alakot: egy törtfehér, lábáig érő csuha volt rajta. A derekán egy spárgával volt megerősítve. A lábán nem szokványos saru volt. Hosszú, válla alá érő hajat viselt, és erős arcszőrzete összeért a hajával. Inas, mégis erős testalkatú férfi volt. Idős volt, bár a kora sejthető lett volna, mégis egészségesen alig nézett ki ötven körülinek. Ahogy Ben indulni akart, megszólította:

– Béke legyen veled. Adj ennem, mert megfáradt a lelkem az úton! – kellemes hangja volt, és selymes kérése kedvesen irányult a fiúhoz.

Ben körbenézett, kereste azt a személyt, aki rajta kívül az utcán lehet, és akihez esetleg szólhat a kérdés, de tudta, hogy őt szólította meg, csak ösztönösen ki akart bújni, mert fura volt az egész. Ilyet nem csinálnak az emberek még nappal sem. Egyébként sincsenek arra, ahol Ben lakott, hajléktalanok.

– Enni? – kérdezte erőtlenül vissza a fiú… és még mindig körültekintgetett.

– Adj nekem egy kis árpalepényt és kecskesajtot. Ha nincs, jó lesz egy marék lencse is – magyarázta az idegen, amitől Ben szeme egy pillanatra felakadt. „Ez az ember nem százas”, gondolta a fiú, de nem akart illetlen lenni, és dadogva próbált mondani valamit az idegennek:

– Árpa… vagy? Lencse? Kecske? Nem… Árpalepény nincs… azt nem is tudom, milyen… – hebegte Ben.

– Akkor esetleg van-e nálad szárított fügéd vagy datolyád? – kérdezte Illés ugyanolyan kedvesen és valóságosan, mintha teljesen normális ember lenne.

Ezek a kérdések bárkit kizökkentettek volna a napi dolgaiból, és bár Illés valóban természetes, nyugodt és autentikus volt, mégis groteszk ebben a korban, este pláne egy ilyen fehér öltözetben az utca közepén kecskesajtot kéregetve.

– Nincs, uram… elnézést, de ön koldus? – kérdezte Ben hirtelen gondolattól vezérelve, aztán picit meg is bánta, mert az idegen szeme mintha szikrát szórt volna.

– Nem vagyok én koldus, fiú! Csak messziről jöttem, és az éhség gyötör, évezredes kihagyásom van e téren – magyarázta a férfi, amitől Ben még jobban összezavarodott.

A fiú legszívesebben menekült volna, de valami mégis ott marasztalta.

Meglepődve saját magán is, egy teljesen idegen embert beengedett a kertjük hátsó részében található kisházába, ahol a hűtőből kivett virslit megfőzte, és mustárral, ketchuppel és fehér kenyérrel kínálta az idegennek, amit az jóízűen elfogyasztott.

Aznap este tucatnyi megdöbbentő dolgot hallott az idegentől a fiú. Huszonkilenc évszázaddal ezelőtt élt állítólag az idegen, és hogy próféta, Isten kegyelméből és szolgálatára ismét a Földre jött. A pápával és a világ nagy vezetőivel van beszélnivalója, és az emberiségnek akar segíteni, mert a gonosz egyre szorosabban hálózza be a lelkeket.

Ben nem volt vallásos. A szülei inkább megrögzött ateisták voltak. Egyik nagymama volt csak hívő, aki évente egyszer látogatja meg őket. Maga az egész egyházi, papi, püspöki, isteni dolog igen távol állt tőle. De valahol mégis nyíltság volt a lelkében. Ez az idegen meg megdöbbentő, de mégis nagyon közel érezte magához annak ellenére, hogy egy korrekt sci-fit hallott a prófétától, pedig számára ez olyan távol állt a valóságtól, mint egy másik galaxis.

 

Régi és új világ

 

Illés, miután igen gyorsan rájött, hogy sem a pápához, sem az amerikai elnökhöz, sem pedig más nagy vezetőkhöz nem lehet küldöttekkel audienciára jelentkezni – régen is nehéz volt, de mára ez lehetetlenné vált –, így kiment a városon kívülre. Talált egy dimbes-dombos, sziklás részt, ami régen egy felszíni bányászat volt. A természet munkája zöld fűvel, bokrokkal födte be azóta már. De úgy nézett ki, mint egy bomba ütötte kráter. Ben követte. Illés  megvizsgált minden fát és bokrot, de nem talált sehol ehető gyümölcsöt. A fiú még kérlelte, hogy ne akarjon kint maradni a vad és veszélyes természetben – de mert Illés makacsul ragaszkodott a döntéséhez –, megígérte, hogy visz neki naponta valami ételt.

 

Illés többnyire csendben ült: meditált, gondolkodott, vagy imádkozott. Amikor Ben megérkezett, csak akkor beszélgetett a fiúval, amíg az nem jelezte, hogy menni kell.

Az érdekesség az, hogy igen gyorsan kiderült a fiú ténykedése. Először a haverok vonták kérdőre, aztán a szülei, aztán egyre többen kezdtek érdeklődni az idegen felől.

Valahogy mindenki kíváncsi volt a titokzatos idegenre. Ben példáját követve – mert terjedt, hogy a fiú gyakorlatilag etetni és beszélgetni járt ki az idegenhez –, aki kiment Illéshez, vitt neki valami ételt. A próféta megette, és aki ellátogatott hozzá, azt meleg szeretettel fogadta és beszélt hozzá. Volt, aki érdeklődéssel fogadta, volt, aki kellő szkepticizmussal, és volt olyan is, aki csak azért ment, hogy megalázza és beszólhasson neki. Illés mindenkivel kedvesen bánt és beszélt.

Ben szüleit a kíváncsiságuk egyszer kivitte a prófétához. Nagyon nyájasan beszélgettek vele, mintha nem is őket hallotta volna Ben. Amikor a próféta megtudta, hogy ők Ben szülei, nem kezdett velük udvarias alakoskodásba. A legkeményebb mondatait vette elő, és azt mondta: meg kell térniük. Ha azt akarják, hogy értékes életük legyen, akkor keressék az Istent, imádkozzanak kegyelemért, mert közel van az Úr országa. Ott helyben mindent megígértek neki. Ben nem hitt a fülének tudván mennyire elutasítóak a vallással szemben. Illés szomorúnak tűnt. Mintha tudta volna, hogy hazudnak.  

Ezután rendszeresen veszekedtek Bennel, hogy minek megy oda, csak az idejét égeti feleslegesen. De ahogy sokan kezdtek a próféta körül lenni és a fiukat egyre többet látták a tudósítások alatt a tévében is, már nem morogtak annyira.

Idővel a látogatók tömeggé duzzadtak, és a próféta már órákig beszélt hozzájuk.

Nagyon hamar lettek támogatók, akik építettek Illésnek egy kis rögtönzött mobilházat és egy kis pódiumot. Még hangosítást is vittek ki, hogy amikor beszél, mindenki hallhassa a prófétát.

Terjedt a híre. Pár hónapon belül már nemcsak az országból, hanem messziről is utaztak, hogy meghallgassák és megnézzék – az állítólagos – Illés prófétát.

Nem sok kellett hozzá, és a különböző platformokon is megjelentek Illésről videók és a beszédeiből részletek. A próféta választékosan beszélt, de mindig ugyanarról: „…térjetek meg, mert közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, hogy a húsvét elhozza valóban az új életet mindenki számára!”

Ben haverjai is elég sokat kimentek. Őket inkább a fesztiválhangulat vonzotta. Ennyi embert ritkán látni. Ráadásul ott volt Ben, a haverjuk, szinte főszervezőként. Ben, a „kis senki”, most valakivé vált.

Jó havernak tartották, mert bármekkora is volt a tömeg, Ben mindig intézett nekik helyet a pódium közelében. Ez nagyon menő volt a szemükben.

 

A tanítás

 

Ben nagyon hamar rádöbbent arra, hogy a próféta érti az angolt – annak ellenére, hogy utánanézett: elméletileg óhéberül beszélt annak idején, ha igaz, hogy ő valóban Illés –, és amikor vele beszélt, angolul beszélt. Ez eddig még nem lett volna annyira érdekes, de gyorsan feltűnt Bennek, hogy más nyelven értő emberek is értik, amit Illés mond, és amikor kérdezik egy teljesen más nyelven, akkor a választ Illés megérti, és ami legmegdöbbentőbb, hogy mindenki a saját nyelvén hallja és érti, amit válaszol nekik. Ez gyorsan feltűnt másoknak is.

Vírusként terjedt a világon Illés. De aki felvette a beszédét, és a videót visszanézte, az érdekes módon már csak egy nyelven volt képes azt visszaadni.

A technika nem támogatja a csodát.

Így aztán, akit érdekelt – és sokakat érdekelt –, annak el kellett látogatni a prófétát meghallgatni, és meggyőződni, hogy élőben valóban mindenki a saját nyelvén hallja. Egyre több tévé, rádió, csatorna is érdeklődést mutatott a próféta iránt. Kimentek tudósítani, de a csodát ők sem voltak képesek bizonyítottan bemutatni, mert a tévében vagy interneten már csak egy nyelven volt hallható, hiába állították a riporterek, hogy itt mindenki a saját nyelvén hallja a beszédeket.

 

A próféta szinte egész nap csak beszélt, tanított és fogadta az egyre hatalmasabb tömegeket, és a kis „kráter” egyre jobban megtelt különféle népekkel, és egyre inkább hasonlított egy időszakosan fesztiválnak kialakított tereppé, ahol nagy kivetítők, komoly hangosítás és technika jelent meg a különféle szponzorok vagy csak csodát feltárni – vagy éppen lebuktatni – szándékozók jóvoltából. Ben észrevette, mintha Illés napról napra fáradtabb lenne, és mint egy jó menedzser, nem engedte, hogy egyfolytában csak beszéljen megállás nélkül, így napirendet készített. Csinált egy weboldalt és egy gyors applikációt is, ahol mindenki láthatta, mikor van a prófétának beszéde, fogadóórája, és mikor pihen. Természetesen ezt a legagyafúrtabb módokon próbálták megkerülni, és mindenki a saját ritmusában akart a prófétával beszélni, vagy csak megérinteni.

 A tömeg egyre csak duzzadt… volt olyan, hogy több mint egymillióan voltak kíváncsiak rá. Ezt a helyzetet meg muszáj volt kezelni, kordában tartani, és Ben leszerződött egy őrző-védő szolgáltatóval is, akinek a vezetőjét megérintette a jelenség, és ingyen biztosították a próféta beszédeit, hogy alapvető rend legyen.

Aztán ahogy az lenni szokott, egyszer csak megjelentek az ellenoldali drukkerek is. Azok, akik másként látnak, másként gondolkoznak. Ez sem nem rossz, sem nem jó. Csak más.

Viszont az már gonosz, hogy egyik napról a másikra, amikor beszélt a próféta, egy kis, hirtelen feltűnő tömeg ordítozott, veszekedett, trágárkodott és dobálni kezdte Illést. A próféta nem foglalkozott velük még akkor sem, amikor eltalálta az egyik tojással a csuháját. Bent viszont nagyon aggasztotta ez a fajta változás. Az érdeklődés, a jókedv, a tanítás mellett megjelent az érthetetlen harag, a düh, a gonoszság is.

 

A készület

 

A világ összes országában a nagy tévék, rádiók, híradási rendszerek, platformok, riporterek megegyeztek, hogy készítenek a prófétával egy olyan beszélgetéses műsort, ahol „mindenki” ott lehet. Mindenki a saját nyelvén tudósít. Mindenki a saját nyelvén kérdez, és így bár egy kamera egy nyelven fogja felvenni a videót, de a többit összevetve az kell, hogy történjen, hogy a más nyelvű riporter kamerája ugyanazt a saját nyelvén fogja rögzíteni. Legalábbis ezt tervezték, és azt szerették volna bizonyítani, hogy ez valami szemfényvesztés vagy egy valódi csoda.

Ben elmondta ezt a prófétának.

– Azt akarják, hogy mindenki tudósíthasson és kérdezhessen a világ összes részéről. Kiderülhessen, hogy csalás vagy csoda, ami itt történik – mondta a végét kicsit halkabban a fiú.

Illés beleivott a vízbe, ami mellette volt, és mosolyogva válaszolt:

– Ahol az Isten kegyelmet oszt, ott megjelenik a gonosz is lehulló lélekmorzsát felzabálni… és működését mindig hazugságra építve kezdi meg.

– Ez mit jelent? – kérdezte Ben, mert értette is, meg nem is, amit Illés mondani próbált.

– Eddig is bármit bárki kérdezhetett, és bárki bármit is felvehetett. Mivel lenne ez most másabb? Azt a látszatot akarják kelteni, hogy mindaz, ami eddig történt, az meg sem történt. Hátha lehet fogást találni majd, és bizonyítani bárhogy is – főleg hazugság útján –, hogy Illés egy csaló. Mindig is ez volt a stratégiája – Illés felnézett az égre, majd folytatta: – … de amíg a hit meg nem inog, addig a sötét csak e világban tud látszaterőt mutatva kárt tenni. A lélek Istennél mindenkit megóv, aki kéri azt. – Illés megint feltekintett az égre, majd Benre nézett és ismét folytatta: – Engem azért küldtek, hogy mindenkinek megadjam a választ, hogy nemsokára itt a húsvét. Jöjjenek hát!

 

A készülődés tényleg nagy volt. Ben a prófétának készített weboldalát és applikációját háromszor is „költöztetni” kellett, mert annyian nézték – később támadták –, hogy nem bírták a tárhelyek. Itt is kapott támogatást és korlátlan erőforrást, amit a napi látogatók alapján indokolt is az idő.

Mikor Ben egyeztetett a világ nagy médiavállalataival és leghíresebb riportereivel, tudósítóival, akkor egységesen a nagyszombatot választották megfelelő időpontnak. Ben kiírta a weboldalra és az applikációra a dátumot, ahol alig öt óra alatt több mint tízmillióan jelezték a részvételi szándékukat, és a következő egy nap leforgása alatt hétszázmillióan jelezték, hogy online néznék a közvetítést.

Ben izgatottan jelezte ezt Illésnek, aki csak annyit mondott: „Boldogok, akik Isten kegyelméből hisznek, de minden eltévelyedő juhért el kell menni, miközben odakint ordítanak a farkasok… csodálatos látni a megmentettek kis szemeiben a hálát… megéri.”

 

Nagyszombat

 

Soha nem látott tömeg jelent meg Illés „kráterében”. Voltak, akik azt mondták: „…lehet, hogy húszmillióan is voltunk!”.

Harminc kamera, harminc nyelven, harminc kérdező riporterrel vonult fel a pódium elé, ahol Illés foglalt helyet. A bot most is a kezében volt, azt még hónapokkal korábban faragta neki Ben, hogy legyen mivel járnia a dombok között. Soha nem engedte el, és ettől még inkább prófétának hatott. A hatalmas kivetítők és a hangosítás eljutott a legtávolabb álló, ülő emberig is. Állítólag az online nézők és hallgatók elérték az egymilliárd embert.

Ben egészen otthonosan mozgott már, igazi kitanult szervező és rendező lett belőle. Amikor Illéssel az utolsó eligazításokat beszélte meg észrevette, hogy a haverjainak jó előre fenntartott helyén nem csak a három fiú ült, hanem ott volt Amy is.

Ben ettől azonnal izgatott lett, és a próféta rögtön észrevette rajta. Vállára tette a hatalmas kezeit és ezt mondta neki: „Jó ember vagy fiú! El sem hiszed mennyire jó. Nem mondom, hogy könnyű életed lesz, de ez a lány nem neked való. Nemsokára megtalál a szerelem és boldog leszel. Sokkal boldogabb mintha ezt a lányt választanád” A próféta Amyre nézett. Ben először rosszul érezte magát. Miért szól bele a próféta? Mi köze hozzá? Aztán lassan lecsillapodott. Talán a nyomás múlt el benne, talán Illés imája érintette meg, de végül úgy érezte: a próféta nem bántani akarta, hanem óvni. Pár perc múlva már hálás volt neki.

 

Minden kérdezőnek két perc állt a rendelkezésére. Illés annyit beszélhetett, amennyit akart. A legtöbb riporter tényleg őszinte kíváncsiságból jött el, de voltak itt teljesen más szándékkal is kérdezők.

Megkérdezték, hogy valóban ő-e Illés, a próféta, és hogy miért jött? Sok tucat ilyen és ehhez hasonló kérdésre Illés viszonylag röviden válaszolt.

Elmondta, hogy ő valóban Illés. A Magasságbeli küldte ismét, hogy emlékeztesse, figyelmeztesse és megerősítse az emberiséggel kötött megállapodásait. Aztán a sok kis kérdés után egyszer csak megszólalt egy ősz hajú, vastag feketekeretes szemüveggel, talpig fehérbe öltözött riporter, aki addig még egy kérdést sem tett fel.

– Elárulná nekünk, hogy miért akarja becsapni az emberiséget? – A kérdés éles és vádló volt. Az addigi, többnyire kíváncsi hangok után úgy hasított végig a téren, mint egy támadás, és tulajdonképpen az egész világban elérhető közvetítés miatt mindenhova elért.

A próféta nagyon kicsit maga elé nézett, és piciket bólogatott, mintha valamit megértene. Aztán tekintetét a kérdezőre emelte, és nem túl hangosan, de határozottan csak ennyit mondott:

– Jól van. Látom, megérkeztél… „te” is itt vagy! – aztán elhallgatott.

A tömeg halkan várta, hogy mi lesz, de nem folytatta. Ezt a kérdező zokon vette, és kérdőre vonta:

– Mit akarjon ez jelenteni? – kérdezte szintén éles hanggal.

Illés le sem vette a tekintetét a kérdezőről, és mosollyal az arcán válaszolt:

– Már az Édenkertben is megpróbáltad ezt a trükköd, mikor magában a kérdésedben hazugság van. Ha valamit állítasz, bizonyítsd, és ne rágalmazz! Nem vagyunk egy súlycsoportban, amíg „Ő” velem van. Márpedig „Ő” mindig velem van!

A kérdező kicsit, alig észrevehetően fészkelődni kezdett. De magabiztossága azért megmaradt, és határozottsággal folytatta a kérdések sorát:

– Azt állítod, hogy Illés vagy, és hogy „Ő” küldött. Miért küldene pont téged? Nézz magadra, öreg állítólagos próféta! A te törvényeidet már senki sem követi. Jézus eltörölte, amit te hirdettél. A világ keresztény lett, te pedig csak egy poros emlék vagy. Miért pont téged küldene vissza Isten? Ki ért ma téged?

Illés az előző mosolyával az arcán nagyon nyugodtan válaszolt:

– Először is nézz körül, és figyelj, hogy a hazug kérdésedre már csak ezzel is választ kapj! Itt ülnek és állnak, és valahol az éterben – amit én annyira nem is értek, csak felfogom –, hogy százmilliók hallanak és látnak. Az igazság nem öregszik. Aki az Urat keresi, az ma is ugyanazt keresi, mint az én időmben. A törvény nem múlt el, csak beteljesedett. És aki engem küldött, az nem a korok szerint választ, hanem a szív és a lélek szerint.

– Ezek itt? – kérdezte hirtelen felállva és körülmutatva a tömegen a fekete, vastag szemüvegkeretes férfi. Majd láthatóan felzaklatva folytatta: – … ezek itt a szemfényvesztésed miatt jöttek mind. Nem! Nem Istent keresik. Azt várják, hogy elbukj… a nép nem ért téged!

A próféta is felállt, és közelebb lépett a kérdezőhöz, és ugyanazon mosollyal az arcán, mint ami eddig is volt, válaszolt neki:

– Nem engem kell érteniük, hanem Őt, aki küldött. Te pontosan tudod, hogy az ember magában gyenge. Ezt használod ki lépten-nyomon. Húsvét lesz, és Jézussal egy új korszak következett be. Te bizony ettől félsz! Feltámadott, ahogyan meg is mondta. Elmérted gőgödben az erőd, és a gonoszságoddal pont te szabadítottad magadra, ami előre meg volt írva: megnyitotta a mennynek ajtaját. Legyőzött most is, és le fog győzni minden egyes csatában, hogy végső győzelmébe elkotródj oda, ahová való vagy!

A próféta a végső szavakat már némi feszültséggel mondta, beleélve magát a szöveg jelentésébe. De a kérdező nem hagyta annyiban:

– Ez csak porhintés megint. Senki nem látta még őt. Az Egyház évszázadok óta Isten nevéből él. Pénzből, félelemből, bűntudatból. Ha valóban létezne, nem egy ilyen öregembert küldene, hanem egyetlen tagadhatatlan csodát. Egyet. Olyat, amit nem lehet kimagyarázni… Az emberek nem hülyék! Az emberek racionálisak. Ha lenne csoda, ha megmutatkozna, hogy létezik, akkor én is tudnék hinni! … és tudna hinni az a sok milliárd is, aki előtt csak az van, hogy él és hal. Csomó fájdalom és gonoszság van a világban… Hol van ilyenkor az Isten? Merre kószálsz, Isten? Látod, próféta? Nincs itt, nem jelenik meg! Nem létezik!

Illés megkomorult arccal, de nyugodt, határozott kiállással válaszolt neki:

– Tudod, írva van, hogy ne kísértsd Uradat, Istenedet! A hit az isteni kegyelem. Nem lehet erőltetni. Nem egy tárgy, amit megveszel vagy magadra veszel, és nem egy érzés, amit csak úgy emberként átélsz, ha odaérsz… hanem kegyelem. Jézus az Isten fia, amikor a Földön élt, százával tett csodákat. Ha valaki, akkor ő valóban autentikus csodatévő volt. Mégis ennek ellenére, hogy sokan látták, sokan tudták, hogy mire képes, elfogták, keresztre feszítették, megölték. Aki nem hisz, annak a legigazabb csoda is csak egy megmagyarázandó káprázat. Azonnal azt keresné, hogy hol van a becsapás. Az Isten mindenkit egyformán szeret, és mindenki számára elkészítette a helyet az országában… és bár sokan vannak a meghívottak – mindenki, te is, aki megszületett, azt várja haza az Isten, gondos Atyaként –, de sajnos csak kevesen lesznek kiválasztottak. Minden ember idővel elgondolkozik, hogy jön vele szembe egy fal. Fiatalon még nagyon messze, alig látható távolságban, de ahogy az ember bölcsebb lesz, és telik az ideje, vagy átél dolgokat, a fal közeledik. Mindenki tudja, hogy a fal ott lesz élete utolsó pillanatában. Mindenki tudja, hogy azt egyedül kell érintenie. Senki nem segíthet, teljesen egyedül marad… – Illés itt felnézett az égre, és hozzátette még, hogy: – … de Istennel!

A kérdező alig várta, hogy beszélhessen, és amikor a próféta befejezte, és a mikrofonja bekapcsolódott, azonnal belekezdett:

– Előbb is mondtam, hogy porhintés. Humbug. Ezt már hallottuk. Évszázadok óta ezt mondják a papok… és évszázadok óta nincs semmilyen bizonyíték. Miért hinnének az emberek, ha nincs bizonyíték? Legyenek csodák, és akkor hiszünk!

Miközben beszélt a kérdező, Illés lement a pódiumról, és odament egy nem messze lévő, földből kiugró, nagyjából két-három méteres sziklához. A botját a feje felé emelte, felnézett az égre, majd jó erősen „beleszúrta” a botjának végét a sziklába.

Ekkor egy hatalmas villámlást láttak az emberek, és iszonyatos erővel dörgött az ég. Napsütés volt, egy kis felhő sem volt az égen, tehát indokolatlan volt ez a mennydörgés a villámmal.

A próféta visszament a pódiumra és leült a székére.

Az emberek csendben figyeltek, körbenéztek, keresték, hogy mi fog történni. De nem láttak semmit.

A kérdező felnevetett. Hallatszott a gúnyos kacagása. Aztán ahogy abbahagyta, ismét ő beszélt – valahogy a többi kérdező dermedten figyelte a jeleneteket, és nem tudtak vagy akartak már kérdezni, senki nem tudta, csak azt, hogy ez egyfajta „párbaj”, amit hagyni kell, hogy eldőljön valaki javára:

– Szóval akkor most ez volt a mágiád? Elpukkantottál egy patront a levegőben? Most ettől félni kell, vagy elég, ha mind megijedtünk? Ilyet egy ma magára valamit adó bűvész is képes kivitelezni. Ennél azért több kell, mert ez nem volt csoda. Még a ruhád is hiteltelen. Egy jelmez nem bizonyít semmit.

Illés felállt, és csak ennyit mondott:

– Imádkozzatok, és kérjétek az Istent, hogy adja a kegyelmét, ami által hinni tudtok benne! Ne csodára várjatok, mert a csodák már megtörténtek, régen is és ma is, most is! – kicsit elhallgatott Illés, és mindenki figyelte, ahogy széttárja a karját, felnéz az égre, és hangosan folytatta: – Feltámadott! Mindig is veletek volt, és veletek lesz akkor is, ha nem hisztek benne…

Ekkor több dolog is történt egyszerre. A sziklából, ahol nem sokkal ezelőtt Illés „megszúrta” a botjával, erős sugárral ömleni kezdett a víz. Az emberek észrevették, és mutogatták, tele volt a tér „ó”, „ez egy csoda”, „nézzétek, a sziklából folyik a víz!” meg hasonló mondatokkal… susmogott a tér.

És ekkor megérkezett a csoda. A kivetítőkön mind a vízfolyást lehetett csak látni. Az emberek felálltak a helyükről, tapsoltak és üdvrivalgásba kezdtek.

Aztán hirtelen eldördült egy lövés, és a nagy zsivajban, morajlás közepette Illés összeesett. Homlokán egy ponton vér látszódott. Valaki lelőtte.

És mire a teste a földet érte, pontosan onnan, ahol összeesett, vastag fénynyaláb lövellt az ég felé, túl a Föld légkörén.

A kivetítők most már nem a „csodát” közvetítették, hanem a fényt.

Volt, aki sikított, volt, aki eltakarta a szemét, volt, aki megdöbbenve figyelte a jelenetet. Aztán a fény, amilyen hirtelen megjelent, eltűnt.

Nemcsak a fény, hanem a fénnyel együtt Illés teste sem volt már ott.

Egy pillanatra mindenki megdöbbenten állt. Ledermedt a pillanat. Semmit nem lehetett érteni, pedig minden világosnak és kegyetlennek tűnt.

Lelőtték. Meghalt, majd eltűnt. Mintha a történelem ismételné önmagát … vagy megerősíteni akarná:

„… emlékezzetek emberek arra, amit tettem értetek …”

 

Húsvét

 

Ben megdöbbent, és nagyon fájt neki, hogy a próféta elhagyta. De legjobban az fájt, ahogy a következő napon az emberek viselkedtek. A legtöbb tudósító törölte a videót, amit nagyszombaton készített. Aki nézőként saját felvételeket készített, azt tudományos szakértők negligálták, és a platformok sorra tiltották.

Az „elkövetőt” azonnal elfogták. Sok tanú állította, hogy ő lőtt a tömegből. A bíróság viszont pár tárgyalás után az ügyvédje védelme alatt elengedte. Nem volt holtest. Bár a lövést mindenki hallotta, de a mai törvényekkel minden kétséget kizáróan nem lehetett bizonyítani, hogy valaki meghalt volna. Egy abszurd helyzet abszurd igazságtétele.

Illés ruháját megvizsgálták. Egy valóban hozzáértő és az igazságot kereső szervezet végezte a vizsgálatot, és kiderült, hogy az a ruhaanyag legalább kétezer-nyolcszáz éves. A szakértők itt is magyarázták hetekig még, hogy hogyan lehet egy ilyen ruhát mai technikával előállítani…

Még vasárnap megjelent a terület „tulajdonosa”, és egy nagy géppel lezúzták a sziklát, amiből a víz folyt. Viszont ezt az egyet nem tudta senki elfojtani. A víz megállíthatatlanul, erős sugárral ömlött, és csak ömlött, bármit is csináltak vele.

Azt mondják, sós volt. Volt, aki ihatatlan mérget kiáltott, volt, aki szenteltvizet. Állítólag sokan, akik megmosakodtak benne, meggyógyultak. Volt, aki hektolitereket vitt és árulni kezdte, hogy pénzt csináljon. Úgy tudni, pár éven belül balesetben elhalálozott.

Később lezárták és őrizték a területet, hogy senki ne mehessen be, és senki ne vehessen onnan vizet. Azt mondták, mérgező és veszélyes.

Ben is felvette a próféta minden beszédét egy idő után, amikor azt érezte, hogy értékes ember, és nemcsak vele beszélt atyai módon. Amikor az utolsó napot nézte vissza, mosolygott.

Illés szavai zengtek:

„Jézus, az Isten fia, amikor a Földön élt, százával tett csodákat. Ha valaki, akkor ő valóban autentikus csodatévő volt. Mégis ennek ellenére, hogy sokan látták, sokan tudták, hogy mire képes, elfogták, keresztre feszítették, megölték. Aki nem hisz, annak a legigazabb csoda is csak egy megmagyarázandó káprázat. Azonnal azt keresné, hogy hol van a becsapás.”

Igaza volt a prófétának. Nem kellenek csodák, mert aki nem akarja meghallani, meglátni, az akkor sem fogja, ha hallja és látja! Megtalálja a módját, hogy megmagyarázza.

Aztán a végén megint megnézte:

„Imádkozzatok, és kérjétek az Istent, hogy adja a kegyelmét, ami által hinni tudtok benne! Ne csodára várjatok, mert a csodák már megtörténtek, régen is és ma is, most is!

Feltámadott! Mindig is veletek volt, és veletek lesz akkor is, ha nem hisztek benne…”

 

A csodák már megtörténtek!