Vladimir weaver: Háromszor

(Húsvétkor)

Talán napjainkban, mostanában.

Itt és most. Olyan emberi és megfogható. De ha nincs sehol, és mégis mindenhol van, és nincs se most, sem pedig máskor, de mégis mindig is van, akkor az emberi elme megzavarodik, mert nem érti. Nem értheti.

- Mire gondolsz, Péter? – hang nem hallatszik és látni sem látni semmit, de Péter tudja, hogy neki szólt az Úr.

- Nem tudom megmagyarázni, Uram, de valami egy pillanatra elszomorított – magyarázza Péter.

- Mi bánthat téged még itt? – ismét csak Péter érzi, tudja, hogy neki szól az Istene. Azt is tudja, hogy már amikor kérdezte, a kérdés feltétele előtt ismerte a választ, de mégis Péter válaszol:

- Uram, akkor, amikor még éltem… emberként megtagadtalak. Nem elég, hogy megtagadtalak, ráadásul ezt háromszor is megtettem – válaszolta Neki.

- Hm… és ha megtehetnéd? – kérdezi ismét szavak nélkül, és azért csak ennyit, mert pontosan tudja, hogy Péter mire akar kilyukadni.

- Tudom, hogy nem tehetem meg és tudom azt is, hogy megbocsájtást kaptam, de mérhetetlen szégyen önti el a lelkem, amikor arra gondolok, hogy most mennyire gyönyörű minden, és ezt Neked köszönhetem, Uram. Annak az Istennek, akit én emberként gyengeségemben elárultam és megtagadtam – próbálta magyarázni Péter, de most is érezte, hogy szavai előtt már tudta a válaszát.

- Ha visszamehetnél, másként tennéd? – kérdezte az Úr ismét szavak kiejtése nélkül.

- Ha tehetném, megtenném én, Uram! Sok bűnöm van, de talán ez fáj leginkább, és ha ott lennék ismét, akkor végre kijavíthatnám ezt a talán legnagyobb vétkemet, de legalábbis ami nekem leginkább fáj.

- Hunyd be a szemed, Péter – parancsol rá az Úr, pedig tudja, hogy szem már nem szolgál a látásra, de Péter megteszi, elcsendesíti magát és mintha emberként sötét lenne körülötte...

…

Mikor Péter kinyitja szemét, füst szagot érez és fázik. Kezét egy rögtönzött tűz felé tartja. Furcsa, émelyítő érzés önti el egész testét. Ismeri ezt a helyet, ezt a pillanatot.

Péter ott van. Akkor és ott. Pont ott és pont ugyanúgy, mint amikor a Mester annak a hajnalnak a percében a főpapok által vallatóra fogva… ott volt. Ott volt benn.

Péter nem tudott bemenni. De ott akart lenni. Érezte most is minden zsigerében, hogy vágyott Jézus közelségére és félt. Nagyon félt, mi lesz.

Olyan lehetetlen volt ez az egész. Pár óra leforgása alatt minden megváltozott. A Mestert mindenki éljenezte. Várták és akkor nagy volt a szeretet, rivaldafény. Azt hitte mindenki, hogy eljött az Ő ideje. Eljött az uralkodásának az ideje.

Ő mondta is, hogy eljött az én órám. De senki nem tudta akkor, hogy az mit jelent, és hogy az a valóságban pontosan milyen őrült események sodrát fogja megindítani.

A Vacsora. Egészen meghitt, csodálatos, nem hétköznapi vacsora volt. Mégsem értette senki a tizenkettő közül, hogy mit akar jelenteni az a sok különös mondat. De nagyon jó érzés volt Vele lenni.

Aztán hirtelen…

Péter az ajkába harapott. Hihetetlen, hogy a Mestert vallatják, mint valami bűnözőt.

Hogy lehetséges ez? Ennek nem így kellett volna lennie. Bevonult Jeruzsálembe, mint egy leendő Krőzus, és most félelem övezi minden pillanatát annak, aki vele van. A vesztét akarják. Meg akarják ölni. Mindenki acsarkodik és az egész atmoszféra olyan lincselős hangulattal van telve.

Péter agya zakatolt. Ismét emberi testben volt. Minden gondolatot, - ahogy cikáztak a fejében azon időknek az eseményei és végigzongorázta így minden másodpercét, és visszaidézte a pillanatot -, szeretett volna tisztába tenni és újra átgondolni. Mindent jól megrágni és kitalálni, hogy akkor most hogy is lesz ez… ezt szerette volna, de hirtelen mint valami villám belecsapott a levegőbe - és úgy szólalt meg az a mondat eltérítve Pétert az összeszedettségétől - az egyik szolgálólány hangján, aki épp a közelébe lépett:

-  Te is Jézussal voltál?! - olyan hideg kérdésben robbanó állítás volt ez, amit Péter úgy élt meg mintha az egész udvar hallotta volna. Pillanatra megállt az idő körülötte, és mintha meztelen lenne és minden szem rászegeződne, nagy félelem töltötte el.

Péter reszketett pedig nem olyan régen ezt a pillanatot vágyta. Emberi teste remegő gyengeségével nem is volt olyan könnyű reagálni. De Péter összeszedte minden erejét. Erre a pillanatra várt. Elbukott akkor, de most újra van lehetősége válaszolnia, és most minden más lesz.

Pillanat volt csak az egész. Nem sok idő volt a válaszra, de Péter összeszedetten próbált minden idegszálával arra koncentrálni, hogy végre kimondhassa, hogy: „Igen… Péter a nevem, és szeretem a Mestert… és igen, én is vele voltam pár órája, amikor elfogták, és ártatlan… és igazán jó ember, engedjék el, mert Jézus nem tehet semmiről sem!” … cikáztak a gondolatok ismét az agyában és tudta, hogy most kell kimondani ezt, hát szóra nyitotta emberi száját:

 - „Igen… Péter a nevem, és szeretem a Mestert… és igen, én is vele voltam pár órája, amikor elfogták, és ártatlan… és igazán jó ember, engedjék el, mert Jézus nem tehet semmiről sem!” – Péter sokféle szagot érzett és a szeme a tűz fényében csillogott, kereste a lába alatt a talajt, pedig két lábbal állt rajta és minden mintha olyan valószínűtlennek tűnt volna. Az agya ismét zakatolt. De kimondta…

Aztán hirtelen olyan sok minden történt.

A szolgálólány mintha nem értette volna - vagy félre értette volna talán? – folytatta, és ismét Péternek szegezte mondatát:

- De te is vele voltál! – olyan durván szólt az állítás, mintha egy tőrt döfnének az ember torkába.

Péter teljesen megszédült. Hogy mi van? Nem értette ez a szolgálólány, hogy mit mondtam? Miért mondja ezt megint nekem, hiszem már az előbb végre nem tagadtam meg a Mestert és kimondtam, amit mondtam.

Péter körül hirtelen több tucat fekete árny kezdett el körözni. Legalábbis Péter csak most látta. Akkor, abban az időben ő ezt észre sem vette. De most látta. Ezek suttogtak neki. Sőt volt olyan szerzet, amely fülsiketítően kiabált vele.

Péter erőt akart magába pumpálni és válaszolni akart a nőnek. És ahogy szóra nyitotta száját csak ennyi jött ki belőle:

- Asszony, nem ismerem Őt! – Péter gondolataiban pedig az: „Igen… Péter a nevem, és szeretem a Mestert… és igen, én is vele voltam pár órája, amikor elfogták, és ártatlan… és igazán jó ember, engedjék el, mert Jézus nem tehet semmiről sem!” mondat hangzott el. A szája viszont saját hangján nem ezt mondta.

Péter megdöbbent. Félelem ereszkedett rá és a lábai vitték erőtlen testét a kapu felé. Valójában menekült. Több sötét démoni árny követte és pár felette körözött.

Nem értette, mi történt az előbb.

Azt gondolta, hogy megnézi, mi történik Jézussal, és legalább eltávolodott a szolgálólánytól. Ám a kapuban egy újabb mondat várta. Durván csapódott, szinte az arcába:

- Ez bizony a názáreti Jézussal volt! – A hang erős volt, de csak átlagos. Péter viszont fülsiketítően hangosnak hallotta.

A pillanat tört része alatt érzékelte a sok felette és előtte ólálkodó démont, távolabb fényes, angyali lényeket, előtte álló szolgát, - aki vádlón, sötét kifejezéssel várta, hogy válaszoljon - és a szolga mellette álló koponyafejű, fekete vibráló szerzetet. Pont az arcába bámult és Péter csak azt érezte, ahogyan a koponya élettelen és kifejezéstelen csontábrázatában az álkapcsai mozogtak és ahogy azok szavakat formáltak, úgy ismételte Péter szája és hangja utána minden szavát, ami így hangzott:

- Esküszöm, nem ismerem azt az embert! – Péter teljesen elkeseredett küzdelmet folytatott saját maga ellen, mert ő most is azt akarta mondani, hogy „Igen… Péter a nevem, és szeretem a Mestert… és igen, én is vele voltam pár órája, amikor elfogták, és ártatlan… és igazán jó ember, engedjék el, mert Jézus nem tehet semmiről sem!” … de a démon, mintha megbabonázta volna, és a teste nem engedelmeskedett.

Esküdözött, pedig azért jött vissza, hogy megvallja a mesterét, és nem pedig, hogy ismét a régi hibájába essen.

Az események gyorsan teltek, és nem is olyan sok idő múlva ismét körül vették, és egy férfi – aki rokona volt annak, akinek a fülére karddal csapást mértek a kertben - azzal vádolta, hogy:

- Tudom, hogy közülük való vagy, mert olyan vagy, mint ők. Félsz, mert félni valód van, te is ott voltál közöttük!

 Péter lábai inogtak. A sötét árnyak mintha lökdösték volna, pedig fizikailag nem voltak képesek „hozzáérni”. De Péter azt érezte, ingatag lesz tőlük. Hideg volt, de izzadt a homloka. Fázott a keze, de az arca tűzben pirosodott ki.

Minden erejét összeszedve belekiáltotta hát a képébe annak az embernek, hogy: „Igen… Péter a nevem, és szeretem a Mestert… és igen, én is vele voltam pár órája, amikor elfogták, és ártatlan… és igazán jó ember, engedjék el, mert Jézus nem tehet semmiről sem!”

Többen hallották Péter szavait. Hallották, amiket mondott. Álltak és csak hallgatták.

Hallották, hogy esküdözött és átkozódott, hogy ő bizony soha nem is ismerte Jézust.

Sokan hallották és hallottak egy kakast is, ahogy kukorékolt egyet.

Pár jelentéktelen kisember számonkérte Pétert. Pár jelentéktelen, bár kétségtelenül vádló mondattal sarokba szorítva akarták páran bizonyítani, hogy ő Jézushoz tartozik. A próbák elé állítva, jól megszorongatva az ember úgy hullik el, mint a kaszával derékbevágott, kötözött kéve.

Ismét erősnek gondolta magát Péter. Egyedül akarta megmutatni megint, hogy ő majd bebizonyítja. De egyedül az ember esetlen és a lebukástól való félelem a sötét támadásában kivédhetetlen.

Péter lelkét mélységes fájdalom nyomta el, és a sírás kerülgette…

Vége lett…

Megszűnt a most és a valahol. Mindig lett és sehol és mégis bárhol. Emberi szó talán azzal lenne a legközelebb, ha egyáltalán ezt meg lehet szóban írni, hogy: örök.

Péter valami megszokott gyönyörűséget érzett. Ismét együtt voltak, és bár mint eddig, most sem hagyta el hang, szólt hozzá, amit csak Péter értett:

  - Emberi porhüvelyed a földön a gonosz ezernyi csábítását fogja fel. Ott létezik jó, rossz, fájdalom, öröm. A testbe zárt lelked botladozik a tested vágyakozásában elkövetett valamennyi vétked súlya alatt. A lélek kész, de a test erőtlen…

Péter tudta és érezte azt, amit az Úr mondott. Végre otthon volt. Soha nem akart máshol lenni már.

Feltámadott.

Szeretett vele lenni még akkor a Földön emberi testben. De most, hogy ismét vele lehet ott, ahol minden örök, tudta, hogy mekkora felmérhetetlenül végtelen kincs az, amit akkor érte és mindenkiért megtett aznap, amikor Péter elárulta Őt… és Ő meghalt valamennyi emberért.

Azokért is, akik nem hisznek és soha nem is fognak hinni. Azokért is, akik bántották és megölték. Ilyet egy ember sem képes megtenni.

Föltámadott és vele együtt lehet bárki, aki hisz és hozzá akar tartozni.

Boldog, békés, áldott húsvéti ünnepeket!