Gyertyaláng
Új lány és a kezdet
Odakinn már egészen korán sötétedik, és ilyenkor nyúlós, nyálkás, nyirkos, nem szeretem idő van.
A kávéház a város központjában, mégis egy kis, eldugottabb utcácskában várja vendégeit. Szinte csak törzsvendégek járnak ide, de akik megszerették, azok évekig, akár évtizedekig is hűségesen isszák a forró csokijukat, kávéjukat a megszokott minőségben és ízben. Az idő szeszélyesen alakul, van, amikor egészen meleg van kinn még este is, - mintha a nyár utolsó erejéből még tolná sugaraiból ömlő forróságát a tél felé – de aztán egyik pillanatról a másikra szinte beborul, és hideg eső áztatja el a várost.
Odabenn Lisa nem hivatalos első napján alkudozik barátnőjével, aki beajánlotta őt kisegítő pincérnek.
- Menj szépen, és vidd ki nekik a számlát és a becsomagolt sütiket – kéri kerek szemekkel, mintha biztatná és dorgálná is egyben a lányt, mert az éppen úgy izgul, mint vizsga előtt a tanuló.
- Jó, de …
- Nincs de! – vág azonnal szavába a lánynak, de mind hiába.
- Neked könnyű, te már évek óta ezt csinálod … - magyarázza Lisa, mély lélegzet vesz, és máris folytatja nagy elánnal: - … mi lesz, ha bejön valaki, és …
- Akkor odamész, szépen mosolyogsz, köszönsz, és megkérdezed, mit kér, majd kiviszed neki… de ilyenkor már mindenki fizet, csomagoltat, és lassan megy haza – magyarázza szépen akkurátusan Bella.
Bella valóban már évek óta ott pincérkedik és valóban, neki könnyű, de valahol el kell kezdeni, és nem foghatja mindig a lány kezét. Ráadásul már több napja együtt gyakorolnak, és minden lépését figyelhette Liza. Bella úgy gondolja, hogy ennyi idő után igazán eltanulhatta volna, hogy hogyan kell ezt csinálni. Ő megtett már mindent: betanította.
- Jó – igazi fancsali képpel engedelmeskedik és elveszi a kezéből a csomagolt süteményeket és a blokkot, amivel utána odasétál a fal melletti asztal vendégeihez.
Bella azonnal siet is a csapóajtón keresztül vezető konyhába, miközben még annyit odaszúr a barátnőjének siettében: „…tíz perc, és itt vagyok…de addig ne gyújts fel semmit” és már el is tűnt.
Abban a pillanatban, hogy Bella eltűnt a csapóajtó mögött, egy idősebb hölgy lépett be a kávéház ajtaján.
Barna kabátja, szép, tiszta, barna csizmája és egy bordó - elegáns, de nem hivalkodó - kalapja volt. Lassú, puha, de határozott léptekkel indult meg a terem közepén lévő asztalhoz.
Felül az emeleti galériában halkan beszélgettek.
A rendelés
Liza, miután fizettek az asztalánál, azonnal fordult is a pár lépésre onnan lévő asztal felé, ahova a hölgy az előbb - miután kabátját és kalapját levette - leült.
- Jó estét – köszöntötte Lisa a hölgyet. – Mit hozhatok? – kérdezte remegőbb hangon, mert mintha megérezte volna, hogy valaki jönni fog, - pedig a barátnője arról akarta meggyőzni, hogy ilyenkor már senki nem érkezik - ő pedig most csinál ilyet először. Mégis itt van. Itt ül előtte ez a kedves hölgy. Lisa nem látta még, de így ismeretlenül is a hölgy kisugárzása végtelenül kellemes volt. Nem tudta megmondani mit, és hogy érez, de valahogy tudat alatt minden olyan könnyednek tűnt.
- Jó estét, Kedvesem! Kérek egy csokis kekszet, egy krémes kakaót, és egy zserbót, meg egy hosszú kávét, két nádcukorral és tejszínnel – sorolja a hölgy szépen lassan…aztán mintha megakadna egy pillanatra, de folytatja: - … és egy kis lapos tányért is kérek. Köszönöm.
- Azonnal hozom – válaszolta neki Lisa, miután szép gyorsan feljegyzetelt mindent.
A lány feszült volt. Nem akarta elszúrni első rendelését, de Bella jó tanárának bizonyult. A fejében hallotta, ahogy oktatta előző napokon „ …semmit nem lehet elrontani. Leírod, amit mondanak, és sorban megcsinálod. Tányérok, rá a sütik … a gép a legmodernebb, előreprogramozott, szinte gombnyomásra működik és már kész is a kávé, vagy amit éppen rendelnek… a lényeg, ne izguld szét a rendelésed… és ha mégis…hidd el, mindent lehet pótolni és javítani!” - ott motoszkáltak a fejében az instrukciók, de bizony félt.
Aztán hirtelen azon vette észre magát, hogy kényelmesen, gyorsan elkészült minden, amit rendelt a hölgy. Már csak ki kellett vinni.
Egy tálcán vitte ki, és szépen letette a hölgy elé a csokis kekszet, a kakaót és következett a zserbó…
- Azt oda kérem szépen – mutatott a hölgy az asztal másik részére. Lisa hát oda tette a többit, ahogy a hölgy kérte.
A hölgy a mellette lévő táskájában kotorászott miközben a lány visszavitte a pulthoz a tálcát.
A láng
A lány várta mi történik. Talán titkon büszke is volt magára: „az első rendelésem, tessék…tudok én, ha kell…”. Lehet, jön még valaki. Talán parkol. Vagy késik.
A hölgy befejezte a kotorászást, és Lisa olyat látott, amit soha nem talált volna ki. Egy nagyjából húsz-harminccentis mécsest vett ki a táskából, és tett a vele szemben lévő szék előtti - Lisa által nem régibe asztalra helyezett - üres tányérra.
Áthajolt az asztal felett ügyelve, hogy semmit ne verjen le. A kezében egy hosszú gyufát gyújtott meg. Leemelte a mécses tetejét, és gyufa lángjával meggyújtotta a mécsesben lévő gyertya kanócát, visszahelyezte a mécses tetejét, és csendben visszahelyezkedett a helyére.
Valami történt abban a pillanatban, ahogy a láng fellobbant a kávéházban.
Elcsöndesült a helyiség. Az emeleten valaki – aki jól ismerte a helyet – lekapcsolta a fő fényeket.
Szinte csak a mécses fénye ragyogta be a falakat és a plafont.
A szeretet hangos szava
Lisa csak bámult. Titkon sejtette. De mivel ő új volt és nem tudhatta, ezért csak az események mutatták azt, ami másnak a napnál is nyilvánvalóbb volt.
Olyan dolgok történtek ezután akkor, ott, amire az ember nem számított, és magától ki nem találhatta volna.
Az emeletről elsőként egy középkorú, hosszú hajú, bézs, kötött vastagpulóveres férfi jött le. Meglepő módon sem egy hang, sem egy szó nem hagyta el a száját. Egy pillanatra megérintette a hölgy vállát, de ugyanazzal a lendülettel lépett a szemben üresen álló szék mellé. Lenézett a mécsesre, és a kezében szorongatott mazsolás süteményt csendben lehelyezte a mécsesnek helyet adó üres tányérra. Mosolygott egy pillanatra. Olyan „minden rendben lesz” nyugodt, kiegyensúlyozott, megmagyarázhatatlan mosoly volt ez. Aztán amilyen hirtelen lejött a galériáról, olyan hirtelen lépett ki a kávéház ajtaján. Szó nélkül.
A mécses tiszta lángja mutatta, hogy Krivoiczek bácsi fenn van már az égben. Ott, akkor mindenki tudta ezt. Az előbb ajtón kilépő férfi sokat sakkozott Krivoiczek bácsival. Jó sakkozó volt, és tízből hatszor biztosan elverte. Jó kedélyű, humorú volt. Mindenki szerette.
Oda törzsvendégek jártak. Krivoiczek bácsiék minden héten kétszer mentek. Krivoiczek bácsi mindig hosszú kávét kért két nádcukorral és tejszínnel, a felesége pedig egy csokis kekszet, egy krémes kakaót. Mindig…A mai napig…
Senki nem gondolt erre, mert Krivoiczek bácsi minden évben kétszer elvitte nyaralni a felségét, olyankor hetekre eltűntek. Nem jelentették be, de mindenki tudta, hogy nyaral a „szerelmes pár”.
Aztán mindig megjöttek, és rendelték a csokis kekszet, a krémes kakaót, a zserbót, meg a hosszú kávét, két nádcukorral és tejszínnel.
De ma más volt. Krivoiczek bácsi nem jött. Csak egy mécses lángja jelzi a többieknek, mi történt.
A láng és a csönd betöltötte a termet.
Egy percen belül a fal melletti asztaltól állt fel a nő, akinek nem régiben Lisa vitte ki a számlát. Csörgött a csomagolással. Kivett egy linzert és ugyanúgy, - mint pár pillanattal ezelőtt történt - szó nélkül letette a kis tányérkára a mécses mellé. Rápillantott a hölgy arcára. Nem mondott senki semmit, de érezni lehetett, hogy ezzel az egymásra nézéssel elmondtak egymásnak mindent, és pontosan tudtak mindent, amit tudni kellett.
A következő percekben többször megismétlődött hasonlóan ugyanez. Az emeletről lejött mindenki. Senki nem szólt. De mindenki tett valamit az asztalra mécses mellé. Volt, aki tollat. Volt, aki kis süteményt. Volt, aki a kulcstartóját helyezte oda, volt, aki dobozos üdítőjét hagyta a mécses mellett. Nem beszéltek, mégis mindenki ordította magából... szerették.
A néma búcsú
Az az üvöltő szeretet pedig elért a mécsesben lobogó lángokig és fel-feltört egészen az egekig, oda, ahol most Krivoiczek bácsi lehetett.
Ekkorra már kiment mindenki, aki benn volt. A kávéházban Bella, Lisa és a cukrász maradt. Ők is némán mentek oda és egy-egy zserbót helyeztek az asztalra. Bella arcán egy könnycsepp gördül le.
A hölgy ezután fölállt, felöltözött - pénzt tett a tányérja alá - és szótlanul elindult az ajtó felé. Belláék csöndben bámulták. A hölgy az ajtóban megfordult, visszanézett a mécsesre, majd körbejáratta a szemét a helyiségen, biccentett egyet Lisáék felé, majd mosolyogva kilépett az ajtón. Többet nem jött vissza egyedül. Bella az arcát törölgette…
A következő időszak is elképzelhetetlenül telt. Napokon keresztül égett a mécses, és akik nem voltak aznap ott, szintén szó nélkül tettek a mécses mellé valamit. Senki nem kérdezett semmit. Nem súgtak össze, nem szisszentek fel, nem tudakolták, hogy mi történhetett. Hisz’ mindenki tudta, amit tudnia kellett.
Némán megtelt az asztal süteményekkel, tollakkal, kis ajándékokkal. A mécses csodával határos mód’ hat napig égett. Majd szépen a láng elillant belőle. Kis füst szállt fel a plafon felé, aztán elsötétült minden.
Krivoiczek bácsi mosolya
Nem. Nem volt tökéletes. De nagyon jó ember volt.
Az ágyán a felesége fogta Krivoiczek bácsi kezét.
Azt kérdezte haloványan: - „Elkísérsz?”
A felesége azt felelte neki - "Szólj, ha készen állsz és én fogom a kezed"
Csak ennyit felelt neki: - „Egy egész életen keresztül erre készültem.”
Aztán lehunyta a szemét és szinte mosolyogva elaludt.
Végtelenül fájt a feleségének, hogy nincs már vele, de örült annak, hogy ilyen szépen ment el. Úgy, amilyen egyszerű életet is élt.
Az utolsó szó nem a halálé, hanem a szereteté ... nincs hangja, de a leghangosabb a világon mindennél. A gyertya lángja pedig emlékeztet, hogy velünk élt.
