Vladimir Weaver: Csönd karácsonya

Karácsonyi Sci-fi novella

 

 

Solution-4987

 

A Solution-4987 tehervontató űrhajó, miután leengedte a rakományát a havas, fagyott földre, a tartókampókat kioldó teleszkóp hidraulikája működésbe lépett. A vontató elvált a rakományától. Az irányítóban öt ember volt. A kapitány – barna, jobbra fésült hajú, magas, szikár, egyenruhában feszítő férfi – szólalt meg ezután először a hálózaton:

– Ez eddig jó! Ne barmoljuk össze, ha már idáig eljutottunk! – hangzott mindenkinek a belső hálózati kommunikációs csatornáján. Aztán picit finomabb hangon folytatta: – Távolodjunk el ettől a mocsoktól – mutatott az éppen előbb elengedett hatalmas, vontatott fémdobozra, majd továbbvezette az ujját arra a pontra, amit szeretett volna elérni: – … menjünk oda kb. három mérföldre ettől – közben nézte a kijelzőket, és onnan olvasta le a távolságot is.

A kapitány mellett álló, harmincas éveiben járó lány a monitorok után a helyszínt elemezte, ahová a kapitány előbb mutatott, aztán az irányítópulton állítgatott pár dolgot, majd mint aki beszámol a felettesének, megszólalt:

– A megfelelő biztonsági távolságot betápláltam, és egyben az automatikát is engedtem érvényesülni. A stabilizálás után 120 másodperccel emelkedünk – sorolta Sloane, a kapitány első tisztje, aki egyben a húga is volt. – Nem is értem, miért nem lehet ezt a vacakot végre teljesen automatizálni. Így is csak felesleges pénzkidobás – magyarázta, miközben egy pillanatra a három egymás mellett ülő pasi felé biccentett, akik teljesen bele voltak merülve a semmittevésbe.

A három fedélzeti segéd csak akkor kellett volna, ha a szállítandó doboz megsérül, vagy valami probléma adódik. Addig teljességgel feleslegesen ülnek ott. Eközben mindegyik fülében az a halló implantátum-mag. Erre még rájön egy másik külső fejhallgató is, ami rásimul a füle mögé mindenkinek, és csak a fülébe egy kis dugószerű résszel helyezkedik, szinte alig láthatóan. Szimultán szól benne zene, belső hálózati hírek, személyes beszélgetések, reklámok és mindenféle információ, amiből az adott személy választhat, mit szeretne hallani. A halló implantátum-mag műtéttel közvetlenül az idegrendszerhez van illesztve, és azt nem lehet eltávolítani. Bár ezernyi lehetősége van választania a használójának, hogy épp mit hallgasson, de nem kikapcsolható, valami mindig szól benne. Kivéve éjszaka, mert akkor egy „nagyon halk” relaxációs zenét választhat alváshoz – szóval gyakorlatilag éjszaka sem lehet kikapcsolni. Erre jön rá még a másik fejhallgató, amit azért használnak, hogy a lokális munkákhoz azzal kommunikáljanak… és igen, van, hogy egyszerre valaki a belső kommunikációs hálózaton épp a barátnőjével beszélget, miközben a másik fejhallgatón meg a munkájához szükséges utasításokat kapja.

Az emberek ezeket megszokták, és kényelmesnek is érzik, mert azonnal ott az információ. Gyors és „kéz (fül) közelben” van minden.

A három segéd annyira bele van süppedve a zenéjébe, vagy éppen mással folytatott beszélgetésébe, hogy nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy a kapitány és az első tisztje miről beszél, főleg azzal nem, hogy mit csinál.

A tehervontató félig automatizált. Nagyon sok folyamatot előre beprogramoznak, és csak a köztes munkálatokat végzik a hajón szolgálók. Erre utalt Nolan kapitány, amikor a teljes automatizálás mellett korteskedett.

A vontató szép lassan mozdult a kijelölt célja irányába a felszín felett alig pár méterrel. A nagy monstrum lomha volt, de nem is az volt a dolga, hogy száguldjon, hanem hogy nagy súlyokat legyen képes mozdítani.

Percekbe telt, mire már majdnem elérték a kijelölt pontot, amikor Sloane hirtelen meglátott valamit a hóban, és azonnal mutatott az irányába, és fennhangon közölte a kapitánnyal:

– Nolan! Van ott valami a hóban! – aztán megtorpanva, picit halkabban és lassabban folytatta: – … vagy inkább… valaki!

– Az ott egy ember? – kérdezi a kapitány, de úgy, mintha csak magának tenné fel kételkedve a kérdést.

– Igen, az egy ember. – Ahogy közeledtek, egyre biztosabbak voltak, hogy az a távoli „folt” egy ember a hóban fekve.

– Halott? Vagy él még? – kérdezi a kapitány, de már meg sem várja, hogy bárki válaszoljon, elindul a légzsilipek felé.

A vontató hirtelen megáll. Sloane nemrégiben betáplálta, hogy a vontatmányt stabilizálhassák. Rengeteg mérgező anyag van benne, ezért a biztonsági előírások szerint jó távolból lehet csak „stabilizálni” a terhet. Ez is automatikus: a hatalmas fémdobozt ilyenkor teljesen rögzítik a talajra. Ha bármi probléma lenne, felborulna, felrepedne, vagy belőle folyadék ömlene, spriccelne, akkor a vontatóhajót az ne érhesse.

A stabilizálás elkezdődött. A kapitány szinte rohant… magára vette a sisakját – bár a Föld levegője belélegezhető – jobb az óvatosság… és szinte kiugrott a térdig érő hóba.

– Nolan, nem kellene… ? – de a kapitány már meg sem hallotta.

A belső kommunikációs csatornán Sloane csak ennyit hallott:

– Él! … de … hát … Sloane, küldd ki a szanitéc droidokat! – a kapitány látta, hogy épphogy van benne egy kis élet, de többet nem tudott megállapítani.

– Nolan! Nincs rá időnk! Azonnal gyere vissza! – szinte ordította Sloane, mert a teher stabilizálása egy perc, és van még egy perc rá, hogy elinduljanak. Ez már csak automatizálás, nem lehet megállítani, és ezt pontosan tudta Sloane, de ugyanúgy tudta a kapitány is, de nem érdekelte. Valahogy meg akarta menteni azt az idegent.

A droidok úton voltak. Bár a lehetőségekhez mérten gyorsan mozogtak, mégis kívülről – tudva, hogy nemsokára felszáll a vontató – borzasztóan lassúnak tűnt a mozgásuk. Sloane teljesen megfeszült és tehetetlennek látszott.

Aztán Nolan szólalt meg:

– Húzd az időt, Sloane!

– Ne szórakozz velem! Pontosan tudod, hogy most már nem én irányítok! – mondta fennhangon a testvérének. – Most még azt is akarod, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, hogy nem tudtam megoldani azt, hogy visszaérj? – ezt már csak magának mondta elkeseredetten.

A visszaszámlálón már csak húsz másodperc volt, és a droidok még csak most vették fel az idegent.

„Nem fognak ideérni!” „Nem fognak ideérni!” – lüktetett Sloane fejében, miközben hol a droidokat leste – próbálva szemmel is sürgetni őket –, hol pedig a kijelzőt bámulta, ahogy túl gyorsan pörögtek a másodpercek, pedig azok pontosan ugyanolyanok minden másodpercben. Aztán hirtelen ő is elkezdett rohanni a zsilip felé, ami időközben az automatika miatt ütemesen sípolva jelezte, hogy záródik.

Senkit nem érdekelt, hogy megvan-e a legénység teljes létszámban, a vontató akkor is felemelkedik, ha senki nincs a fedélzetén. Viszont amit Sloane kigondolt, az már nem biztos, hogy nem állítja meg az automatikát. Nagyon messze voltak a droidok a kapitánnyal, legalább fél perc kell nekik, a vontató viszont tíz másodperc múlva felszáll.

És akkor Sloane az ajtó melletti panelt betörte, és beütött egy kódot a kis érintőkijelzőn. De nem történt semmi… Sloane megint beütötte a kódot, és közben idegesen morgott magában egyet: „…hmmm ez az átkozott gép”… de megint csak nem történt semmi. A zsilip már szinte teljesen lezárta a vontató ajtaját. Nolan, az idegen és a droidok hiába igyekeztek és közeledtek az ajtó felé… de már nem érték el. Kinn rekedtek.

Sloane teljesen maga alatt volt, és idegesen egy hatalmasat ütött az ajtóra, ami annyira jól sikerült, hogy felszisszenve fogta meg a másik kezével; akkora fájdalmat okozott magának vele. Kétségbeesetten pörgette a fejében a gondolatokat, hogy mit lehetne tenni. De semmi nem jutott az eszébe.

És akkor hirtelen ismét sípolni kezdett, és vörösen villogott az egész hajó belseje, és az automatika nyitni kezdte az ajtót. Úgy látszik, a vontató vette a kódot, csak idő kellett, mire engedélyezte az elsődleges automatizált folyamat helyett az új parancsot.

A droidok léptek be elsőként, majd Nolan is. Sloane a kapitány nyakába ugrott!

– Csak nem hiányoztam? – kérdezte a testvérét cinikus mosollyal az arcán.

– Te! … te egy olyan kis … – kezdett bele, és most Nolan mellére ütött egy közepeset Sloane, mire Nolan nevetve megfogta a karját.

– Ügyes voltál… megoldottad! – a kapitány ezután elindul a droidok után. Sloane is sietve követte, és még mindig zaklatottan mondta neki:

– Nem lett volna szabad felhoznunk! – mondta, aztán látva a férfi ramaty állapotát, még megkérdezte: – Meghalt?

A Solution-4987-es vontató nem volt mentőhajó, de az alap protokoll szerint a kabinban volt egy automata újraélesztő modul. Az egyik droid kihajtotta a falból. A modul vékony karjai gyorsan mozogtak, a kijelzőn villogó ikonok: LÉGÚT - KERINGÉS - HŐ. A gép a férfi mellkasára tapasztotta a szenzorokat, majd azonnal jelzett. ALACSONY HŐMÉRSÉKLET. MÉREGTERHELÉS. ISMERETLEN KÉMIAI MINTA. Nolan összeszorította a fogát.

– Méreg... – mondta Nolan, és elfordította a fejét, mintha nem akarná meghallani a saját maga hangját.

A droidok dolgoztak, és közben a minimális adatokat szolgáltatták: Fűtés maximum. Oxigén alacsony. A modul lassan, türelmesen dolgozott. A férfi mellkasa egyszer megemelkedett, aztán megint. A kijelzőn a szívritmus hullámvonala először csak egy remegő, bizonytalan vonal volt, majd egyenletesebb lett.

– Újra van életjele! – suttogta Sloane, és a hangjában valami olyan volt, ami túlmutatott a munkán: megkönnyebbülés… aztán hirtelen fejét rázva csak ennyit mondott inkább magának, mint Nolannak: – Nem vihetjük magunkkal…

– Ha itt hagyjuk, meghal – felelte Nolan, majd Sloane szemébe nézett és folytatta: – Akkor teljesen feleslegesen állítottad le az automatikát.

Sloane arcán látszott, hogy kattognak a gondolatai, aztán nagy nehezen csak megszólalt:

– Rendben – mondta végül. – Visszük. De erről jelentés lesz.

– Lesz – bólintott Nolan. – Ezt el sem tudod kummantani a kis közjátékunk után.

Mintha végszó lett volna, a vontató hajtóművei felzúgtak, és emelkedni kezdett. A hó a reflektorok fényében örvényt kavart, de a nagy fehérségben három hosszú csík maradt: a két droid és Nolan nyoma, akik valakit felhúztak a hidegből.

Nolan csak nézte, ahogy távolodnak a Földtől, miközben mellette nem messze életéért küzdött az idegen. Nem messze tőle a három fedélzeti segítő ugyanolyan érdektelen nyugalommal ült, és hallgatta a zenéjét vagy híreit, mint ezelőtt. Nekik fel sem tűnt, hogy ott egy idegen. Talán azt sem veszik észre, ha meghal. A saját világukban élték meg a saját „élményeiket”, de legalábbis ők ezt hitték.

 

 

Kórház

 

Az idegen három nap múlva tért magához a kórházban. Amikor a férfi felült, először csak a szeme volt nyitva. Aztán egy kis idő múlva: nézett, de nem látott. Majd hirtelen felnyögött, és a kezét a fülére szorította.

– Hol vagyok? Mi ez az őrület? – kiáltotta az idegen, és a kezét folyamatosan a fülére nyomta, jelezve, hogy nem bírja a számára mérhetetlenül elviselhetetlen zajokat.

A kórterembe lépett nővér látta, hogy az idegen szenved, de nem értette, mit tehetne. Csak a harmadik orvosnak esett le, hogy az idegen a Földről való, és az ottani állapotok össze sem hasonlíthatóak az itteni hangerős zajokkal. Odalépett hozzá, és két halló implantátum-mag demonstráló készüléket vett elő, majd elhúzta a fülétől a kezeit az idegennek.

– Segíteni akarok! Ezzel megszűnik a zaj! – magyarázta az orvos, és rámutatott a két kis kütyüre.

Kicsi, gyors mozdulatokkal ráillesztette a fülére a külső fejhallgatót. Azonnal bekapcsolódtak, és relaxációs zenét szolgáltattak. Az idegen picit megnyugodva körülnézett. Ekkorra már három orvos és két nővér volt a szobában, és egy rendfenntartó hivatali személy.

Amikor látták, hogy megnyugodott, egy nővér és a rendfenntartó hivatali személy kivételével kiment mindenki.

– Üdvözlöm, uram! – kezdett neki a hivatali személy. – Rowan vagyok, és egy pár kérdést szeretnék feltenni.

– Hol vagyok? – kérdezte az idegen.

– Kórházban van, nyugodjon meg. Hogy hívják? Elárulja a nevét? – kérdezte Rowan.

Az idegen mocorgott, és a fülét akarta birizgálni, de a nővér szemfüles volt, és nem engedte neki:

– Ne vegye le, mert a zaj ellen ez a legjobb megoldás most! – magyarázta az idegennek.

– Hogy hívják? – kérdezte rendíthetetlenül Rowan.

– Én… én… Silas vagyok – mondta az idegen, miközben körülnézett a kórteremben. – Azt mondja, hogy kórházban vagyok? De mi történt?

– Mérgezést szenvedett, és a teherszállítók elhozták a Földről. Tudja, hogy hol van a Föld? Mit keresett a Földön? Ott már több évszázada nem él senki – tette fel a kifogyhatatlan kérdésarzenáljából a megannyi kíváncsiskodását a rendész.

Eközben Silas hol jobbra, hol balra tekintett. Látszott, hogy ismeretlen volt neki a terep. Rowan, látva, hogy Silas nehezen lesz kikérdezhető, beszólt, hogy hívják oda a szállító személyzetet is kihallgatásra.

Egy óra múlva Silas sokkal jobb állapotban volt. Láthatóan megnyugodott, és felfogta, nagyjából mi történhetett vele. Nolan és Sloane is a kórteremben voltak. Látszott, hogy a rendvédelmi embernek kezd elege lenni az eljárásból. Pontosan tudta, hogy eredmény nem lesz. Neki viszont eredményt kellett felmutatni; összeszedte minden akaraterejét, és nekikezdett:

– Ugye egy héttel ezelőtt azt nyilatkozták, hogy Silast a hóban látták meg először, miközben a vontatmány rögzítésének utolsó eljárását végezték? – kérdezi Rowan, aki szinte szó szerint felolvasta ezeket a jegyzőkönyvekből.

– Ki az a Silas? – kérdezi Nolan.

– Nos, ő az – mutat az idegenre Rowan.

– Igen, így történt – válaszol gyorsan Sloane a hivatalnoknak.

– Miért tartózkodott a Földön, Silas úr? – fordult az idegenhez Rowan.

– Én ott éltem.

Mindhárman szinte eltátott szájjal fogadták az idegen válaszát. Érthetetlen volt számukra, hogy egy lakatlan, jobbára hideg bolygón miért akarna bárki is élni egyedül.

– De miért? – próbálkozott Rowan tovább.

– Mert csönd és nyugalom van a Földön – magyarázta Silas, mire még jobban megdöbbentek a többiek.

– A csönd miért fontos? – kérdezte kíváncsian Rowan.

– Inkább fordítva válaszolnék – kezdett bele Silas. – Ha elég hangos és tömény a zaj az ember fejében… akkor elhallgat minden. Ha csönd van, akkor viszont minden gondolat megszólal.

Ismét csak csodálkoztak a kórteremben. Értették is, meg nem is, amit mond az idegen. Az itteni életformával összeegyeztethetetlen a teljes csönd.

– Lehetetlen beazonosítani, nincsenek okmányai, nincs betegkártyája, semmi, amivel egyáltalán egy jelentést le tudnánk adni – sopánkodott Rowan.

– Az önök mérgével mérgeztek meg engem – vetett közbe most hirtelen Silas.

– Mi csak szállítunk – magyarázkodott Nolan, mert úgy hangzott, mintha az ő nyakába akarnának egy gyilkosságot varrni.

– Igen. Mindig csak… csak szállít valaki. Semmi rosszat nem akar… csak szállít… szállítja magát a rosszat – mélázott el Silas, és egyáltalán nem Nolannak szánta, de Nolan viszont ettől picit kényelmetlenül érezte magát.

– De mit keresett pont ott? – Rowan még mindig akkurátusan meg akarta tudni.

– Ennivalót. Vadásztam. De a méreg hatékony volt. Nem emlékszem semmire.

– De nem mi mérgeztük meg… mi csak… a vontatók vagyunk… megbízásra – hebegett Nolan.

– És ide vontatták nekem ezt az idegent, akivel nem tudok mit kezdeni, még a gyógyíttatását sem tudjuk levonni. Vontassa el, ha ide tudta hozni valahova, és örüljön, hogy nem sózom az összes költséget a nyakába – mondta picit talán magából kikelve, idegesen Rowan, és amilyen kitartó volt eddig, pont annyira gyorsan engedte el az egész ügyet, és felugorva a székről kiviharzott a kórteremből.

– Ez most mi volt? – kérdezte körbetekintgetve Sloane, mert ő sem értette, hogy most akkor mi itt a teendő. – Visszajön még? Vagy ezzel vége a kihallgatásnak?

– Szerintem egyértelmű volt, hogy megnyertük Silast – motyogta maga elé, szinte csak saját magának megjegyezve Nolan.

– De most nem mondod, hogy… – kezdte volna Sloane, de Nolan félbeszakította:

– De mondom: hazavisszük.

 

Profit és rabszolgák

 

Elliotnak bejövő hívása érkezett a sok reklám után a halló implantátum-magján keresztül. A férfi tudta, ki az. Hatalmasat nyelt, már-már belefojtva magát a saját nyálába. Aztán fogadta a hívást.

– Igen, uram!

– Kértelek, hogy emeljük a bevételeket! – hangzott mindenféle köszönés nélkül a karcos, határozott hang.

– Megtettük, uram – válaszolta magyarázkodó hangon.

Elliot volt a vállalat igazgatója. Az egész bolygón az „RRTW” volt a legnagyobb cég. Ő felelt a reklámokért, pénzügyi tranzakciókért, a szállításért és a globális környezetvédelemért. Szinte minden területet érintett a cég működésében.

Elliot nyugodt ember volt. Tudta, hogy mit tesznek. Kiszolgálta a hatalmat és befogta a száját, de csak végrehajtó volt. Mondhatni, gazdája utasításait, parancsait hajtotta végre maradéktalanul, szinte kérdések nélkül.

– Nem elég. Nem tudom, mi nem volt érthető azon, hogy a karácsonyi időszak az év legerősebb része. A bevételeink jó része most keletkezik.

– Uram, a bolygó egész részében már túl van így is feszítve az energiaszint. Ha még erre ráteszünk egy lapáttal… – kis szünetet tartott Elliot, mert nem tudta eldönteni, hogy jobb-e, ha most ezt elmondja, vagy csak egyszerűen bólogatnia kellett volna, de ha már belekezdett, folytatta: – …lehet, megrogy a rendszer. Nem terhelhető tovább. Nem lehet a végtelenségig tovább sajtolni, uram. Az emberek is teljesen ki vannak fosztva. Már régen jóval túl vagyunk a határainkon.

– Nem érdekel a siralmad, Elliot! Azért te vagy a vezérigazgatóm, mert ezt neked kell tudnod megoldani. Az meg, hogy beledöglik pár ember… hát akkor most mi lesz? Semmi. Nem érdekelnek mások. Engem csak az érdekel, hogy ez menjen! – szinte üvöltötte az utolsó pár szót, majd bontotta a hálózatot.

 

Vidéki zajok

 

A légtaxi végigrobogott a fél városon. Mindenhol látni és hallani is lehetett a kihagyhatatlan, „csak neked, csak most” személyre szabott ajánlatokat, amiknek már annyira jó az ára, hogy szinte neked fizetnek, csak éppen mégis belerokkansz a kifizetésébe, és ha megvennéd, lenne egy vackod, amire egyébként kiderülne hamar, hogy nincs is szükséged.

A hologramreklámok sisteregtek a fülekben, és minden blokk között ajánlották a halló implantátum-magot. „Segít.” „Szűri.” „Átállítja.” „Megoldja.” „Most Önre szabva.” „Csak a legjobbat érdemli tőlünk.” Silas fejében csak gondolat formálódott erre: „Csendet akarok! Csendet kérek!”

– De itt sehol nincs csend. Csak másféle zajok. Még a csönd is program – ami a végén minden, csak nem csönd. Itt mindent be kell kapcsolni. A csöndet is, ami nem csönd.

Sloane halló implantátum-magján zene szólt. Elnyomta a reklámszmogot.

– Vidéken kicsit megerősödsz majd, Silas – próbált kedveskedni meg bátorságot önteni az idegenbe Nolan.

– Ott csönd lesz? – kérdezte az idegen.

– Az ott már a peremkerület. Ott... kevesebb a zaj. Nem ígérem, hogy csönd lesz, de... emberibb – magyarázza Nolan.

– De miért pont odamegyünk? – kérdezte Silas.

– Mert... karácsony van. Vagy mi. És... mert nem akarom, hogy a csodát elvigye a zaj.

Silas először mosolyodott el. Először volt benne melegség. De azonnal reagált is erre:

– A csoda nem hangos – mondta halkan. – A csoda... ott kezdődik, ahol az ember végre hallja saját magát.

 

 

A vidéki ház kicsi volt, de valahogy vastag falai voltak. Nem azért, mert gazdagok voltak, hanem mert a peremkerületben mindig fújt a szél, és a hideg ellen védekezni kellett. A falak csillapították a hangot is. A belépéskor Silas úgy érezte, mintha víz alá merülne: a külső zaj tompább lett, a szellőző zúgása halkabb, a gépek csipogása ritkább.

A nappaliban egy kerek asztal állt, rajta valami fénylő dísz: egy holografikus fenyő, ami egyszerre volt zöld és kék, és az ágai között apró fények futottak, mint tücskök. A sarokban egy régi, mechanikus óra ketyegett. A hangja meglepően erős volt a csendesebb térben.

– Ez meg... mi? – kérdezte Silas, és az órára mutatott. Nolan nevetett.

– A nagyapámé volt. Azt mondta, a gépek zaja mellett csak ez emlékezteti rá, hogy az idő nem program.

Sloane egy tál meleg italt hozott. Nem volt illata, csak gőze. A kislánya, Nia, a kanapén ült, a fülében fülmag, de a fényjelek alapján épp nem zenét hallgatott, hanem valakivel beszélt. A szája néma volt, de az arca élénk, mintha vitatkozna.

Silas figyelte a halló implantátum-mag villogását. A kislány észrevette, és abbahagyta, amit csinált.

– Bocsánat – mondta hangosan, kicsit ügyetlenül, mintha a hangos beszédet ritkán használná. Aztán kicsit fészkelődött, látszott, valamit akar, majd kis tépelődés után csak megkérdezte: – Te tényleg... csöndben éltél?

Silas bólintott.

– Olyan helyen, ahol a csönd nem hiány volt, hanem... tér. Mint a hó. Amiben a lábnyomod látszik.

Sloane leült közéjük.

– Nálunk a csönd inkább... üres. Olyankor fél az ember. Mintha valami baj lenne – magyarázza a kislány. – …de olyan, hogy csönd, nincs is – ezt már csak halkan, maga elé motyogta.

Az idegen a bögréjét fogta, és a meleg átjárta az ujjait. Gondolkozott kicsit, hogy belekezdjen-e, de aztán egy nagy sóhaj után belefogott:

– Azért, mert elfelejtettétek, hogy milyen sokféle csönd van – mondta szépen lassan, miközben a plafont kémlelte az idegen. Sloane felvonta a szemöldökét, és lecsapott erre a mondatra:

– Sokféle? A csönd az csönd.

Silas halkan felnevetett, és válaszolt neki:

– Nem. A csönd olyan, mint a fény. Van fehér, van kék, van vörös... és mind mást jelent.

– Ezt nem teljesen értem, magyarázd el – kérte Sloane, és a hangja olyan volt, mint egy kérés, ami még nem tudja, hogy kívánság.

Silas letette a bögrét. A szoba csendje – a falak tompítása, az óra ketyegése – olyan volt, mint egy puha takaró. A gondolatai lassan összeálltak.

– Van a nemlét üres csöndje – kezdett bele lassan, majd egy nagy levegővétel után folytatta: – Az a csönd, ami még a teremtés előtt volt, amikor semmi nem rezgett. Nem ijesztő, inkább... határtalan. Olyan, mintha egy fekete égbe néznél, és még nincs benne csillag...

– Mint az űr? – Sloane a homlokát ráncolta, és várta a választ.

– Igen. De az űr csöndje néha... túl nagy. Az ember elveszik benne. – Silas kicsit lenézett a földre, majd folytatta: – Aztán van a temetők csöndje. Az elmúlás fájó csöndje. Amikor a hangok azért nem jönnek, mert nincs már kinek mondani őket. Az ember ott halkabban lélegzik, mert fél, hogy megsérti a hiányt.

Sloane lesütötte a szemét. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Nemrégen halt meg a férje, Nia édesapja:

– Ismerem – válaszolta halk, elcsukló hangon.

– Aztán van a bölcsesség csöndje – folytatta Silas. – A tudásból fakadó kellemes, éltető csönd. Amikor valaki már nem azért hallgat, mert nincs mit mondania, hanem mert minden szava túl értékes ahhoz, hogy elpazarolja. Az öregek mosolygó csöndje, akiknek a mozgása is... lassú, és mégis pontos.

Nia áhítattal hallgatta az idegent. Sloane és Nolan is figyelt, amikor tovább folytatta:

– Van a tudatlanság bamba csöndje. Az, amikor valaki nem beszél, mert nem érti a világot, és nem akarja, hogy ez kiderüljön. A csöndje nem tér, hanem fal.

Sloane megtörölte a szemét, és elhúzta a száját. Kicsit talán mosolygott is:

– Olyat is ismerek.

Silas bólintott, majd folytatta:

– Van a várakozás idegtépő csöndje. Amikor minden másodperc hangosabb, mert a gondolatok dobolnak. Amikor az ember a kilincsre néz, és azt várja, hogy kinyíljon az ajtó. – Silas kicsi szünetet tartott, és szintén egy nagy lélegzet után csak ennyit mondott: – És... van az építő csönd.

Nolan felkapta a fejét.

– Építő?

Silas mosolygott, és válaszolt neki:

– Igen. Az a csönd, amiben az ember figyel. Magára, másra, és arra az intuícióra, ami legtöbbször csöndben érkezik meg. Az építő csönd nem üres. Tele van apró hangokkal: a saját lélegzeteddel, a másik ember szívverésével, a tűz roppanásával. Tele van jelentéssel, mert van benne hely.

A szoba egy pillanatra tényleg olyan lett, mintha hely lenne benne. Az óra ketyegett.

– De miért fontos ez? – kérdezte Sloane végül. – Mi itt így élünk. A zaj... a város része. A munka része. A... kapcsolataink része.

Silas széttárta a kezét.

– Azért, mert amit zajnak hívtok, az valójában... menekülés. Előletek. És közben minden felületes lesz. Nem azért, mert rosszak vagytok, hanem mert a figyelmetek szétmorzsolódik. Egy életet nem lehet úgy megépíteni, hogy közben tíz másik élet üvölt a füledbe.

Nia megszólalt halkan:

– Én néha... nem tudom, mit érzek. Csak azt, hogy valami... megy bennem, mint a zene.

Silas ránézett, aztán válaszolt neki:

– Mert nincs csönded. Nincs helyed meghallani.

Sloane nagyot sóhajtott:

– És mit akarsz? Hogy kapcsoljunk ki mindent? Nem lehet. A gépek... a város... a rendszer. Ráadásul mindenkinek ki kellene műteni az implantátumát.

Az idegen a fal felé nézett, mintha azon túl látná a várost.

– Lehetne. Csak nem volt rá igény. A zajból ipar lett. A figyelem elrablásából üzlet. A csönd pedig... nem hoz eladást. A csöndben az ember kérdezni kezd. És a kérdések... veszélyesek.

– A zajszűrés... tényleg létezik. Tudom. A katonai modulokban van csöndmező. Harci helyzetben, hogy tisztábban hallják a jeleket. Csak... sosem engedélyezték civileknek – magyarázta Nolan.

– Vagyis lehetne csönd... csak nem adják – jegyezte meg Silas. – A csönd nem elvesz, hanem mindent megad. Nem hagyják, hogy emlékezzetek. Így aztán te magad leszel a zaj. Ha a te zajod hangosabb, mint annak a hangja, aki meg akar szólítani, akkor nem ér el hozzád. A legtöbb fontos dolog halk – mert nem kell kérkednie. Csak csöndben hallható.

 

 

Aznap este, amikor a házban a holografikus fenyő fényei lassabban villogtak, mint a város reklámcsíkjai, Silas kiment a hátsó udvarra. A hó itt is hullott, de csendesebben. A peremkerületben kevesebb volt a légijármű, kevesebb a drón. A szél fújt, és ez a hang nem volt zavaró. Inkább emlékeztető: a világ lélegzik. Nolan követte. Kabátot vett. A hidegben a lélegzetük fehér felhőként lebegett.

– Miért voltál a Földön? – kérdezte Nolan újra, most már csendesebben. Silas sokáig nem válaszolt. A hópelyhek az arcára hullottak, és elolvadtak.

– Mert... nyugalmat akartam és csöndet – mondta végül. – Az ember hiheti, ha elég messzire megy, elég hidegbe, elég üresbe, akkor a zaj... megszűnik. De a zaj nem kint van. Bent van. Az implantátumban. A fejekben. A városban, amit mindenki cipel magával.

Nolan összébb húzta a kabátját, aztán válaszolt:

– De ez az élet. Az életünk. Mégis... mégis itt vagyunk!

Silas elmosolyodott.

– Te is érzed, ugye? Hogy valami nincs rendben. Hogy túl gyors. Hogy túl hangos. Hogy a karácsonyt is... csak lejátszátok.

Nolan hallgatott. A távolban, a város felől tompán felharsant egy újabb reklámritmus. Itt, a hóban, csak egy halk moraj volt.

– A karácsonyt megelőzi a várakozás – folytatta Silas. – És várni okosan érdemes. Figyelni. Mert a csoda nem úgy jön, hogy betör, mint egy hangos dob. A csoda... suttog. És ha az ember hangzavarban él, akkor nem hallja. Aztán a végén azt mondja: nem történt semmi. Pedig csak ő maradt le róla.

Nolan a hóra nézett.

– Azt mondtad, az intuíció csöndben érkezik.

– Igen – az idegen bólintott. – És néha... a bűntudat is.

Nolan felkapta a fejét.

– Mire célzol?

Silas a város felé intett, mintha a fények mögé mutatna.

– A konténerekre. A lerakóra. A mérgezésre. Ti nem vagytok gonoszak, Nolan. Csak... zajban éltek. És a zajban könnyebb nem meghallani, hogy valaki köhög. Hogy valaki meghal. Hogy valaki... a hóban fekszik.

Nolan elszomorodott.

– Tudom, azt mondtam, csak szállítunk – suttogta.

– Igen – mondta Silas. – És egyszer majd rájössz, hogy a „csak” a legveszélyesebb szó. A „csak” az, ami minden szörnyűséget elviselhetővé tesz. Csak munka. Csak protokoll. Csak zaj.

Nolan elfordult, és a hóban állva úgy tűnt, mintha egy pillanatra megállt volna benne valami. Nem a világ. Csak a saját belső ritmusa.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte halkan Nolan.

Az idegen a hópelyheket nézte.

– Nem tudom… Talán csöndet adni… Nem mindenkinek. Nem erőszakkal. Csak... megmutatni, hogy lehet.

– És ha nem akarják? – Nolan hangjában kétely volt.

– Ha a csöndtől félnek? – Silas vállat vont. – Akkor marad a zaj. De a zajnak ára van. Mindig.

 

A kimaradás

 

Másnap Sloane viharzott be a nappaliba, ahol már ott iszogatott a két férfi. Sloane, amint belépett, már mondta, ahogy a gondolatai engedték:

– Jelentést írtam – mondta. – A mentésről. A mérgezésről. A konténerekről.

– És? – Nolan várta, hogy mit akar kihozni ebből.

– Visszajött egy automata válasz: „Köszönjük észrevételét, a rendszer feldolgozza.” És mellé egy ajánlat: „Hallgassa meg a legújabb ünnepi csomagot, hogy könnyebben várja az ünnepet.”

Kis hatásszünet után mindenki nevetett.

– Nincs itt soha semmi baj, csak vásároljon! Megveszi… és mindenkinek jobb lesz – mondta Nolan színpadiasan és cinikusan… aztán még hozzátette: – A vállalatoknak biztos.

– A zaj... mindent felőröl. Még a bűntudatot is becsomagolják ritmusba – Silas halkan reagált Nolan mondataira.

– Még a végén tényleg meggyőzöl minket, Silas, hogy szükséges a csönd. Megmutathatnád, hogyan kell. A csöndet. Mert... ha van mód zajszűrésre, és mi nem használjuk... akkor bűnrészesek vagyunk – érdeklődött Nolan, és tényleg érződött, hogy kíváncsi.

Az idegen egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a hangja nyugodt volt:

– Van mód. De nem úgy, hogy „kapcsoljuk ki”. A csöndmező nem technika először. A csöndmező döntés.

– De a technika... kell. Nálunk minden hálózaton fut. Az implantátumok, a munka, a közlekedés. Ha kikapcsoljuk... káosz lesz.

Silas csak bólintott Nolan szavaira, aztán válaszolt:

– Ezért kell az építő csönd. Mert a káosz nem a csöndből jön. A káosz abból jön, hogy a fejekben nincs rend. Az idő... más, ha a zajban fut, és más, ha csöndben ül… és a fejemben... sok karácsony van már. A csöndben az emberek elkezdenek kérdezni. És a rendszer nem szereti a kérdéseket.

Nolan halkan mondta:

– Akkor pont ezért kell.

 

Szenteste

 

Szenteste a városban mindent fények borítottak. A csatornák tele voltak ünnepi csomagokkal, üzenetekkel, ritmusokkal. A reklámok azt suttogták: „Érezd a csodát! Hallgasd a csodát! Vásárold a csodát!” Sloane-ék házában viszont a holografikus fenyő fényei lassúak voltak, és az óra ketyegett. A tálakban étel volt, de nem túl sok. Nia egy papírból hajtogatott csillagot tett az asztalra. Papír. Valódi. A kezén tinta nyoma. Olyan tárgy, amit nem lehetett letölteni.

Megérkezett Nolan. A kabátját levette, a vállai mégis feszesek maradtak, mintha a hangár protokollja ott ülne rajtuk.

– Hoztam valamit – jelentette be izgatottan Nolan, és letett egy kis dobozt az asztalra.

– Mi ez? – kérdezték a többiek sorban, és körülállták.

– Ez egy… – Nolan elhallgatott, és kicsit koncentrált, mert maga sem tudta megmondani, hogy mi ennek a neve, és hogy lenne a legjobban magyarázható, de aztán folytatta: – Ez egy… mondjuk rá, hogy „csöndtér”.

– Mi az, hogy „csöndtér”? – kérdezte Nia.

– Ha ezt aktiválják, akkor egy kis területen teljes csönd lesz.

Senki nem szólalt meg, csak cikáztak a gondolatok mindenkinek a fejében. Silas mosolygott, és ő volt a legbátrabb:

– Bekapcsolom – mondta.

– És ha baj lesz belőle? – kérdezte Sloane.

– Ha baj lesz, visszakapcsolom – válaszolta Silas.

– Rendben – mondta egy kis gondolkozás után Sloane.

– A csönd nem parancs. Ajándék. Csak fogadni kell.

Silas megérintette a „csöndtér-generátort”. Az apró tárgy egy pillanatra felizzott, majd... semmi nem történt. Nem volt villanás, nem volt hang. Csak az, hogy a ház falain túl a város moraja, ami eddig tompán is hallatszott, mintha elfordult volna. Mintha valaki messzebb tolta volna. A szellőző zúgása is halkult. A halló implantátum-magok, amik a szobában még bennük voltak, egyszerre kihunytak, mint a gyertyák, amiket elfúj a szél. Nia tágra nyílt szemmel nézett körbe.

– Ez... – a mondat félúton megállt. Nem azért, mert nem tudta folytatni, hanem mert hirtelen rájött: a csöndben nem kell kitölteni a teret. Az óra ketyegett. Most hangosabb volt. A kályha – mert Nolannak volt egy kicsi, valódi kályhája is, nem csak fűtőpanel – halkan roppant egyet. Sloane a kezét a mellkasára tette:

– Furcsa – suttogta. – Mintha... mintha hallanám a szívem.

Silas halkan felnevetett.

– Mintha most jönnék rá, hogy eddig... nem is hallottam – mondja Nolan.

– Én... félek. De... jó – mondja a kicsi Nia is.

Az idegen bólintott.

– Ez a várakozás csöndje is. Szenteste a legszebb csönd. Mert benne van a remény. A csoda előtti lélegzet.

Sloane lassan megszólalt:

– És most mit csinálunk?

Silas a csillagot nézte, amit Nia hajtogatott.

– Most... figyelünk – mondta Silas.

Nia egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a hangja tiszta volt:

– Hallom a hó esését.

Mindannyian elhallgattak. És tényleg: odakint a hópelyhek a világra hullottak, és ez a hang a nagyon halk, szinte nem is hang – ott volt. Mint egy titok. Ekkor a város felől valami furcsa reccsenés jött. Nem hangosan, inkább a levegőben, mint egy elektromos tüske. A ház falán lévő kijelző, ami eddig fekete volt a csöndmag miatt, egy pillanatra felvillant. Majd a távolból felharsant egy sziréna. Nolan felkapta a fejét:

– Ez mi?

Sloane kiment a folyosóra, ahol még volt egy vészcsatorna, ami nem a fülmagokon futott. A kijelzőn villogó üzenet: ENERGIAHIBA. HÁLÓZATI ZAVAR. VÁROSI RENDSZERLEÁLLÁS.

– A hálózat... összeomlik – mondta Sloane, és a hangja remegett. – Az implantátumok... a közlekedés... minden. Ez katasztrófa! A város... pánikba esik.

Az idegen nyugodt maradt, majd könnyed hangon megszólalt:

– Igen. Mert a csöndet nem gyakorolták. A csönd hirtelen jött rájuk, és azt hiszik, baj.

Nolan a „csöndtér” generátorra nézett.

– Ez miattunk van?

Silas megrázta a fejét.

– Nem. A mohóság miatt. De... talán pont most van esélyetek.

Sloane sápadtan kérdezte:

– De mire?

Az idegen halkan felelt:

– Hogy először halljátok meg egymást hálózat nélkül. Hogy rájöjjetek: a hangotok elég.

Nia a kezét Sloane kezére tette.

– Anya... félsz?

Sloane lenézett rá, és először nem a hálózaton keresztül válaszolt, hanem a saját hangjával.

– Igen. De... itt vagy.

A szavak egyszerűek voltak. És mégis: mintha egy új világ épült volna belőlük.

Nolan hirtelen felkapta a kabátját.

– Mennem kell a hangárba. A hajók... az emberek... Sloane utána lépett.

– Én is megyek.

Silas rájuk nézett.

– Vigyétek a csöndteret is.

Nolan megdöbbent.

– Miért?

Az idegen mosolygott.

– Mert a csönd nem maradhat egy házban. A csöndnek... terjednie kell. Nem zajként. Példaként.

Sloane óvatosan felvette a csöndmagot. Olyan volt, mint egy melegedő kő.

– És te?

Silas a fenyőre nézett.

– Én itt maradok. A csöndben. Ez az ünnepem.

Nolan tétovázott. Aztán halkan, őszintén mondta:

– Köszönöm.

Silas bólintott, majd csak ennyit tett hozzá:

– Ne nekem. A csöndnek.

 

A hangár

 

A hangárban káosz volt. A kijelzők villogtak, a drónok összevissza repkedtek, mert a hálózati irányítás megszakadt. Az emberek az implantátumukat ütögették, mintha ettől visszajönne a világ. Néhányan hangosan kiabáltak, és a saját hangjuk meglepte őket. Sloane felállt egy ládára, és kiáltott:

– Figyeljetek rám!

A tömeg ránézett, de a szemekben pánik volt. Nolan a hangár ajtajánál megpróbálta leállítani a hajtóművek előmelegítését kézzel. Az egyik technikus odarohant.

– Nem megy! A rendszer...

Nolan ráordított, aztán megállt. A saját hangja túl hangos volt. Silas mondata jutott eszébe: a „csak” a legveszélyesebb szó.

Sloane a csöndteret a hangár közepére tette, és aktiválta. Nem azért, hogy csendet csináljon, hanem hogy a hálózati zaj ne nyomja el a saját hangját, ha a rendszer újraéledne. A hangárban a csipogások tompultak. A reklámcsatornák elhallgattak. Az implantátumok kihunytak. A pánikban ez elsőre még ijesztőbbnek tűnt, aztán... a hangok egyszerűbbek lettek. Hallatszott a léptek zaja, a saját lélegzet. Hallatszott, ahogy egy gyerek sír valahol, mert nem érti, mi történik. Sloane mély levegőt vett, és most nem kiabált. Csak beszélt.

– Mindenki álljon meg. Egy pillanatra. Csak álljatok meg, és hallgassatok. Valaki felnevetett idegesen.

– Mit hallgassunk? Nincs jel!

Sloane ránézett, és válaszolt neki:

– Egymást. A saját hangunkat. A saját gondolatunkat. Nem fogtok meghalni attól, hogy csönd van. De attól igen, ha pánikoltok. Nolan odalépett mellé, és halkan hozzátette:

– Van kézi protokoll. Mindig volt. Csak... sosem használtuk. Mert a zaj kényelmes.

A tömegben valaki megszólalt, már nem a hálózaton, hanem hangosan:

– Mit csináljunk?

– Most... figyeljetek… – kezdte Sloane – …és csináljuk meg együtt. Lépésről lépésre.

A hangárban a csönd nem lett teljes. Nem is kellett. Elég volt annyi, hogy az emberek meghallják a mondatokat. Elég volt annyi, hogy a pánik ritmusát felváltsa valami más: a közös munka lassú, pontos üteme. Nolan a műszerekhez hajolt, és először nem a csipogásra figyelt, hanem a saját kezére. A csavar, amit meg kellett húzni, hirtelen nem feladat volt, hanem döntés. Az energiakimara-dás órákig tartott. A város egy része sötétbe borult. A hálózat akadozott. De az emberek... beszéltek. Segítettek. Néha csak annyit mondtak: „Itt vagyok.” És ez elég volt.

 

Újratöltött rabszolgaság

 

Elliot nagyon ideges volt így is. Pláne, amikor meghallotta, hogy „ő” keresi. Nem volt energia a városban. De nekik akkor is volt lehetőségük beszélgetni… luxusban nincs válság! Megoldották, hogyha az összes energia is elveszne, ők még egy ideig akkor is tudjanak beszélni.

– Azt mondtam, hogy oldd meg! – ordította, Elliotot teljesen a földre nyomva a beszéde súlyával.

– Uram, említettem, hogy az energia… – de nem hagyta végigmondani:

– És kit érdekel a nyavalygásod? Irtsd ki a fél bolygót, és a zsírjukból süss ki nekem energiát, vagy bánom is én, mit csinálsz, de javítsd meg!

– A hálózat már helyreállt, és nem volt hosszabb, mint 158 perc, és… – megint beleordított a mondanivalójába:

– Egy másodperc is sokkal több annál, mint ami elvárt. Elliot, ne szórakozz velem. Pénzt akarok keresni, és nem pedig veszíteni.

– De befektetés nélkül nem lehet fejleszteni és javítani… – megint nem hagyta, hogy végigmondja:

– Előbb mondtam, hogy nem költeni akarok, hanem keresni. A hálózat a rendszer, jó. Addig kell futtatni, amíg csak lehet. Az emberek meg térjenek vissza a hálózatba és a munkához. Tegyék a dolgukat!

– Igen, uram! – mondta Elliot, és már nem akart semmit hozzáfűzni, de pont úgy érezte magát, mint a juhász, akinek vissza kell terelnie a birkáit az akolba.

– Ja, és Elliot, még egy ilyen, és mehetsz a földekre kapálni. Megértetted?

– Igen, uram! – mondta határozottan, de remegve…

 

Karácsony csöndje

 

Amikor a hálózat hajnal felé visszatért, az implantátumok azonnal visszakapcsolódtak a hálózatra. A régi ritmusok visszakúsztak a fejekbe. A reklámok újra suttogták: „Érezd a csodát!” De valami mégis megváltozott. Nem mindenkiben. Nem egyszerre. Csak... néhány emberben. Sloane reggel visszament haza. A csöndtér a zsebében volt. A kabátja alatt a szíve gyorsan vert, de most hallotta. És ez furcsa módon megnyugtatta.

Silas a nappaliban ült, a kezében a papírcsillag. Az óra ketyegett. Nia a padlón rajzolt.

– Sikerült? – kérdezte Silas.

Sloane leült, és fáradtan bólintott.

– Nem lett csoda. Nem úgy, hogy... mindenki hirtelen megvilágosodik. De... hallottak. Pár percig. Pár mondatig. És... volt olyan, aki utána nem tette fel a második fejhallgatóját. Csak nézett, és... mosolygott. Mint akinek eszébe jutott valami régi.

Silas elmosolyodott.

– Az építő csönd lassú. Mint a hó. Nem egyszerre esik le. De betakar mindent, ha elég ideig tart.

Nolan délben érkezett. A szemében most nem düh volt, hanem valami fáradt béke.

– A feletteseim... nem örülnek – mondta. – A csöndteret illegális eszköznek minősítették. „Zavarja a hálózatot.”

Sloane felháborodott.

– De pont a hálózat... – Nolan felemelte a kezét, és mutatta, hogy fontosabbat akar mondani:

– Tudom. De a rendszer mindig azt védi, ami neki kényelmes. Viszont... Van egy régi rendelkezés a peremkerületi közösségi házakról. „Pihenőzónák.” Eddig senki nem törődött velük. Most... újra lehetne nyitni őket. Csöndházakat csinálni belőlük. Hivatalosan „mentális regenerációs tér.” A rendszer szereti a szép szavakat. Sloane felnevetett.

– Csöndház. Tetszik.

A kislány, Nia óvatosan kérdezte:

– És az emberek bemennek majd?

Silas a papírcsillagot az asztalra tette.

– Először csak azok, akik már fáradtak a zajtól. Aztán... a gyerekek. Mert a gyerekek még tudják, hogy a csönd nem ellenség. A gyerekek még képesek várni. És aki vár, az... figyel.

Nia mosolygott.

– Én szeretnék csöndházat. Olyat, ahol hallani a hó esését.

Sloane elmosolyodott.

– Lesz.

Nolan Silasra nézett.

– És te? Maradsz?

Silas az ablak felé fordult. A hó hullott, és a fények a városban már nem tűntek olyan élesnek.

– Egy ideig. Aztán... talán visszamegyek oda, ahol a csönd még erdőben lakik. De most... itt van dolgom. Nem a rendszerrel. Az emberekkel.

Sloane bólintott.

– És ha megint jön a zaj?

Silas mosolygott.

– Jönni fog. Mindig jön. De most már tudjátok, hogy van másik út. És ha egyszer valaki meghallotta az építő csöndet, azt nem lehet teljesen elfelejteni. Olyan, mint a karácsony csodája. Nem hangos. De... megmarad. A szoba csöndje nem volt tökéletes. Az óra ketyegett. A víz forrt a konyhában. Nia ceruzája sercegett a papíron.

De a csönd épített. És odakint, a város felett a hó tovább hullott, mintha a világ minden évben újra megpróbálná betakarni a zajt egy vékony, fehér emlékeztetővel: van hely. Van idő. Van csönd. És abban a csöndben, ha az ember figyel, néha tényleg történik valami, amit csak úgy lehet nevezni: csoda.

Történetesen karácsonyi csoda, a csönd karácsonya.