Az utolsó karácsony
Egy évvel korábban
Valahol, valamely államban, ami nem Afrika és nem Ázsia országa.
A pláza vagy bevásárlóközpont – ki hogy szereti hívni – már egy hete karácsonyi fényekbe öltözött, és a vezetőség minden belső és külső díszítéssel a közelgő ünnepre mintegy felhívásként csalogatja a vásárlókat és vásárlásra ösztökéli őket.
Ben a családjával hétvégi nagybevásárlását intézi, és ahogy szétnéz a háromszintes épületben, mindenhol ragyogást és csillogást lát. November eleje – gondolja és egy kicsit még a fejét is csóválja hozzá. Hol van még a karácsony! … és már mindenkinek karácsonyi feelingjének kell lennie, ha akarja, ha nem.
Aztán tovább gondolta, hogy lehet, van előnye is, így kicsit talán eloszlik a sok vásárlás, nem egyszerre az utolsó héten zsúfolódik össze, és a betódult nép nem egymás nyakára lépve törekedik a legjobbat elhozni. Talán. De aztán mégis rossz ez így - gondolta – meggyilkolják az emberben a karácsonyi ünnepet.
- Ne nyomkodd már folyton azt a szutykot! – szólt rá Ben a lányára, aki épp két hete, hogy betöltötte a tizenhatot.
- Héééj, Apa! Ez egy … - még ecsetelte volna tovább, hogy az a telefon milyen menő márkájú mobil - amit nem mellesleg most kapott a születésnapjára -, de az apja a szavába vágott:
- Nem érdekel, de folyton azt nyomkodod, és fel sem nézel onnan. Előbb-utóbb nekimész egy oszlopnak vagy embereket tarolsz majd le magad előtt.
- Mindig tudom, mi folyik a környezetemben, nem vagyok idióta! – vágta rá mérgesen a lány szemtelenül.
Az apja még akart mondani neki valamit, de aztán meggondolta magát, mert látta a szemében, hogy hiába is bármilyen kérlelés vagy rendreutasítás; hasztalan lenne. Akkor meg minek.
Az emberek nagy elánnal vásároltak. Mindent. Tömött bevásárlókocsik mindenfele és karácsonyi kövér szatyrok a kezekben. Elégedett mosoly vagy sietős komorság az arcokon.
Ben megint csak gondolkodóba esett: Ez lenne hát a karácsony?
Pár hét múlva valóban eljött a szép nap. Este a házak szép fényekben pompáztak és bennük a családok ünnepelni készültek.
Ben lánya, amikor kíváncsi de talán picit unott arccal kibontotta az ajándékát, valami megmagyarázhatatlan fancsali képet vágott hozzá. A szülei várták, hogy mi lesz a reakció, és ilyenkor titkon az ember nem csak reméli, hanem valahol el is várja, hogy tetsszen a megvásárolt dolog. De nem így történt. Elégedetlen és csalódott volt a lány.
- Ez mi? – kérdezte szinte felháborodottan.
- Ezt akartad már kislánykorod óta és … - Ben magyarázta volna, hogy miért pont azt kapta a lány, és hogy ez valójában mennyire méregdrága is volt, és hogy szeretettel vették neki. Egy ideig valóban így is volt, de aztán belátta Ben, hogy hasztalan a dolog. Akkor meg minek.
Aznap még egy érdekes eset történt. Ahogy Ben kiment a sötét estében figyelni az utca házainak fényeit, a szomszéd épp akkor lépett ki büszkén a fiával, és miután tárcsázott valakit a mobilján, csak ennyit mondott: - Jöhet!
Úgy fél perc múlva egy méregzöld sportautó kanyarodott fel a garázsbejárat elé. A sofőr kiszállt, mosolyogva átnyújtotta a kulcsát a szomszéd fiának, majd beszállt a nem sokkal ezután az autó mögött megálló taxiba. Az anyja akkor lépett ki az üvegajtón magára húzva fehér kabátját, mert bár nem volt fagy, mégis igen harapós hideg volt odakinn.
A fiú körbenézte az autót és kísérteties hasonlósággal, mint ahogyan Ben lánya is csalódott arccal szinte üvöltötte:
- Mi ez a hulladék?
Az apja elkerekedett szemekkel hol a feleségére, hol az autóra, hol pedig a fiára bámult.
- Ezt egy vadiúj, smaragdzöld, GT … - még folytatta volna a felsorolását a sportautó paramétereinek, de a fia megint szinte üvöltve elnyomta a mondatát:
- Tudom mi ez a hulladék. Te tudtad, hogy bordót akartam, de arra már teszek is! De ez csak a 490 lóerős béna talicska.
- A legmagasabb felszereltségű … - de megint csak belefojtották a szót.
- Semmi értelme ennek. Mellém áll egy ugyanilyen 990 lóerővel és állva hagy a pirosnál, én meg csak pisloghatok ebben a zöld, hányadék, suta vasdobozban – olyan elánnal köpte ki magából a szavakat, hogy erre senki nem tudott érdemben felelni, és valami olyan abszurd hatása volt az egésznek, mintha a garázs előtt álló, egyébként több millió dollárt érő, új autó valójában egy értéktelen vacak lenne. Pedig ezt az autót nem sok ember engedheti meg magának. Mégis van, aki – majdnem egy éves jogosítványával a kezében – így reagált rá …
Fél évvel később
Ahogy a hosszú, csillogó, sötétbarna hajára a déli nap ráragyogott csak úgy csillogott és olyan volt, mintha egy filmbéli jelenetet forgatnának, ahogy a szép lány lassan kijött a tengerből lassú, komótos léptekkel. Előrehajolt, majd a fejét hátracsapva a hosszú, vizes haja csak úgy szórta a vizet magából. Mosolygott és valóban gyönyörű volt. A nyaralás alatt szépen barnult bőrét a fehér bikinije intenzíven kiemelte.
A parton hatalmas, szalmatetős napernyő alatt már várták a barátai.
- Igyál egy koktélt - nyújtotta át a lánynak az egyik fiú, akit a lány most látott először a nyaraláson.
A lány elvette az italt és beleszimatolt.
- Alkoholos?
- Nem, ezt direkt neked kevertettük. – magyarázza mosolyogva a fiú.
A lány belekortyolt és valóban finom íze volt. Nem volt egy hétköznapi lány. Egy autóbalesetben a fejét annyira megütötte, hogy egy csúnya heg nyúlt bele a dús hajából kiindulva a homloka közepéig. Úgy hívták: az „Igazmondó”.
Ahogy – miközben kortyolgatta italát- a fiúk beszélgettek …és egy dologra felfigyelt. Nem volt semmi extra abban a mondatban, de a lány mégis úgy érezte, hogy ez az a mondat, ami neki szólt. Az a mondat, ami miatt az ember elgondolkozik. Ez az a mondat, ami miatt talán mindent másként csinál ezután. A mondat, aminek mondanivalója – ami lehet, csak neki suttogta azt, és más meg sem hallotta – arra ösztökélte, hogy tegyen valamit. Lépjen …
Még egy fél évvel később
Ben a nappaliban ült és kapcsolgatta a tévét. Így karácsony előtt azon gondolkozott, hogy milyen ajándékot vegyen a feleségének és a lányának. A lánya a szűk keresztmetszet inkább. Örök elégedetlenkedők. Hirtelen bevillan neki a múlt évben a szomszéd fiú esete is mikor a drága sportautóra úgy nézett mint valami értéktelen dologra…
Amikor Ben kisfiú volt szülei levelet írattak a Mikulásnak és a Jézuskának, és ha jó volt, akkor nagyjából valóban azokat kapta, amiket szeretett volna. Milyen könnyű is volt akkor a szüleinek – gondolta Ben… és mekkorát tévedett, hiszen soha nem volt könnyű.
Ahogy így járt az agya, arra lett figyelmes, hogy több csatornán – bár kicsi csúszással - mintha ugyanaz az adás menne.
Egy fiatal lány beszélt sok ember előtt valami nagy csarnokban. Ezüstös estélyi ruhában, csinos szolid sminket viselt, ami még inkább megmagyarázhatatlanul szuggesztívvé tette az amúgy is vonzó lány beszédét. Majdnem minden tökéletes, de a közeli képen azért látni lehetett, hogy a homlokán egy nagy heg éktelenkedik.
- Nézzétek már, minden csatornán ez megy! – magyarázta Ben a többieknek mire a lánya a nappaliba lépett és a felesége is a vizes kezét törölgetve a konyha ajtajából figyelt.
- Ez DiDoDe! – mondja a lánya.
- Mi dudi? – kérdezi Ben mert nem nagyon tudja hova tenni, most látja először ezt a lányt.
- Apa, ő egy világhíres influenszer.
- Influenszer…- ismétli Ben és fancsali képpel néz a lányára.
- Igen. Arról híres, hogy mindig igazat mond. Több százmillióan követik. Nagyon jó a csaj.
A konyha ajtajából Ben felesége is leül a férje mellé, és ahogy kapcsolgatja a csatornákat egyiken épp akkor kezdi a lány a legelejéről a beszédét, ami már az előzőkön valahol a közepe felé tart. Ben maga mellé teszi a távirányítót és hallgatni kezdi a család ezt az általa most először látott DiDoDe igazmondó lányt.
A beszéd
A város kongresszusi központját bérelték ki. Nyolcezer ülőhely. Teltház. DiDoDe immáron negyedik éve hogy megtölti a számára bérelt helyszínt. Sőt, nem csak hogy megtölti, az első napokban tulajdonképpen elkel az összes jegy.
Természetesen több produkció is van. Vannak énekesek, zenészek, még bűvészek is olykor, de a főattrakció mindig DiDoDe. A teltház neki szól.
Amikor kiáll a közönség elé, még csak a köszöntő első mondatát sem tudja elmondani, több percen keresztül vastaps fogadja, mint aki épp’ egy lenyűgöző beszéd végén bezsákmányolja a sikerének gyümölcsét. De nem, ez az elején történik meg.
Aztán nagy nehezen hosszú percek után szót kap.
Elmondta a rövid – a jelenlévők és a netes közönség – köszöntése után, hogy most formabontóan nagyon röviden szeretne csak beszélni.
- … volt egy fura érzésem a nyáron. Több ezer év óta az emberiség valami jobbat, szebbet és többet akar. És ez így nagyon jól is van. Ezért vagyunk emberek. Fejlődünk, egyre értelmesebbek leszünk, egyre jobb dolgunk van. De mintha csak a technikai tudásunk haladna és vele az érzelmi, lelki, emberi oldalunk vajmi keveset változna. Nem tud, vagy lehet, nem akar lépést tartani vele.
Így aztán ahelyett, hogy csiszolódna az érzékenységünk és egymás iránt egyre szolidárisabbak lennénk, egyre modernebb „fegyverekkel” öljük egymást és egyre durvább, de kifinomultabb módszerekkel veszünk el egymástól kincseket.
A közönség figyelte minden szavát, sok ember arcán látni lehetett elgondolkodást, döbbenetet és szomorúságot is. Pláne amikor azt magyarázta, hogy régen karddal vágták le egymást és vették el a másiktól földjét, állatait, terményét, gyermekét, feleségét, vagy akár egy egész országot. Mára letették a kardot, de helyette mobiltelefonokat bújva lelki terrorban tartanak fiatal csapatok más fiatalokat, akiket öngyilkosságba képesek kergetni. Olyan cselekedetekre vesznek rá embereket versengésekkel, amik szintén akár a halálukat is okozhatják. Feltörik a másik eszközét és onnan olyan adatokat, képeket lopnak el, majd hoznak nyilvánosságra, amitől megszégyenülnek, ismert emberek, életek mennek tönkre és vagyonok vesznek oda.
Nincs kard már, ami a húsba vág. Nincs golyó, ami átszakítja az izmot. Van helyette kicsi mobiltelefon, ami képes egy gyönyörű pillanatot megörökíteni képben vagy videóban akár. Összehozza a család tagjait, akik ezer kilométerekre vannak egymástól. Látszólag a technika csúcsa elhozhatná a boldogságot, de mégis százezrek lesznek boldogtalanok tőle, milliók buknak vele vagyonokat és veszítik el életüket.
Minden megváltozott. Modern lett. De mégsem változott maga az ember. Maradt ugyanaz az önző, számító harácsoló?
Aztán, amikor mindenki síri csöndben a saját gondolataiba gabalyodva ült a helyén, tovább folytatta valami olyannal, amire senki nem számított:
- Láttam az embereket, hogy karácsony előtt sok héttel meg akarják vásárolni a karácsony szeretetét. Vesznek toronyórát aranylánccal, palotát és gyémántot … mindent … mintha a világ erről szólna, és ezer évekig a Földön rendeznék be az életüket…
Mindenki meredten figyelte és hallgatta a lányt. Egytől egyig kivétel nélkül mindenki lelkében lejátszódott valami furcsa érzés. Nemsokára karácsony, és ezek a gondolatok… nem idevalóak, de mégis belemarnak az ember testén belül a lelkébe és nem eresztik el… a lány folytatta:
- … gondolj csak bele … a szeretet nincs sehol, mégis mindenhol ott van, ahol te akarod. A szeretet egy emberre nem értelmezhető. Kettő kell hozzá. Te indíthatod csak, és csakis egy másik emberrel közösen élheted át. Mindenki azt hiszi, tudja mi az, hogy szeretni, mi a szeretet. Könyvek, filmek, zenék és megannyi művészeti alkotás készül már évezredek során. Hajlamos vagy azt gondolni, hogy te tudod. De mégis üres az életed. Mert a szeretet nincs ott. De mégis benned van. Keresed, de nem találod, mert nincs sehol. Vásárolsz múló világi tárgyakat, eszközöket és szolgáltatásokat. Várod … de nem leszel boldog tőle. Aztán már követeled az újabbakat, mert frusztrál az üresség … olykor sírsz is magányos bánatodban. Megajándékozod magad valamivel, éjszaka csokit eszel és jégkrémet majszolsz. Új autót adsz a gyereknek, új házat építesz, de nem hozza a boldogságot. Mit csinálsz rosszul?
Elmondom nektek, amire én gondoltam – mondja DiDoDe egy kis szünetet tartva addig, amíg mindenki össze nem szedve magát teljesen rá nem koncentrál, majd folytatja: - Pár hét múlva karácsony. Gondolj bele mit tennél, hogy élnéd meg, hogy készülnél, ha tudnád, hogy ez az életed utolsó karácsonya? Új házat vásárolnál magadnak, vagy új autót? Pénzt költenél? Vagy most karácsonykor a figyelmed száz százalékban a másikra összpontosítva fordítanád arra, hogy együtt lehess vele? Látogasd meg a másikat, mondj egy pár jó szót, énekelj nekik vagy velük. Rajzoljatok együtt, táncoljatok közösen, mondd el nekik, hogy szereted őket. Fogd meg a kezüket, öleld át és szorítsd magadhoz amennyiszer csak tudod abban a pár órában, napban. Mennyi pénzbe kerül ez? Mennyi pénzt ér meg ez vajon?
Mit tennél, ha ez lenne életed utolsó karácsonya? – DiDoDe csöndben, szó nélkül levonul a pódiumról. Senki egy szót nem szól, még az eddiginél is nagyobb csönd ült a csarnokra. Mindenki a saját gondolataiban volt elveszve.
A karácsony
Ben és családja egy kis asztalnál ült, egy gyertya égett az asztalon, a felesége még ősszel készített baracklekvárjából kent kenyerüket majszolták. Beszélgettek és nevettek … ott voltak velük a nagymamák és a még élő egyik nagypapa. Énekeltek, táncoltak. Szerették egymást.
Ben nem tudta, de lehet sejtette, hogy a karácsonyt megelőző hetekben valami megváltozott. DiDoDe beszéde eljutott sok százmillió emberhez. Persze sokan voltak olyanok is, akikre nem hatott, de az emberek nagy része sokszor megnézte a beszédet, és abban az évben elmaradt a nagy költekezés. Üresek voltak a boltok, szinte minden bezárt vagy ki sem nyitott.
Valahogy mindenki csak arra vágyott, hogy egymással lehessen azokban a napokban. Valahogy mindenki belátta, hogy ehhez nem kell sem telefon, sem tévé, sem sok étel, sem semmi.
Ehhez csak maga az ember kell. A jó akarat és mosolygós vágy arra, hogy szeressük egymást.
Mert a szeretet nincs sehol. Nem terem magától, de a szeretet ott lehet, ott van bárhol, ahol legalább két ember felszítja a tüzet. Türelemmel várja az alkalmat, amikor a semmiből ott teremhet és bearanyozza a pillanatodat. A karácsony ez a pillanat. Neked, veled, érted, együtt másokkal és mindenkivel …
Áldott, békés, nagyon boldog karácsonyi ünnepeket!
Vladimir Weaver