Az életed

A nagy fehérség megolvadt és áttetsző vizét a tavasz napsugarai párává duzzasztották felhőnek az égre. 
A tavasz ecsetje zöld színre kezdte festeni az erdők lombjait és a réteket, alap szint adva így a jövő milliomnyi színének, hol az érett gyümölcs ízét megannyi termő adja, melyek virágain csodaszép bogarak végtelen varázs koncertjében áttáncolják a nyárba a tavaszt.
Dolgos munkás homlokára ragyogó napfény fakaszt legördülő verejtéket, 
s pihenni vágyó lelkét a nyári föld feladata köti  béklyóba. 
Csak a gondolatai szárnyalnak a jövőben, hol a sokszínű faleveleket, már barnán pergeti le az ősz szele az ágakról a talajra. 
Ez a talaj ismét megfagy és a tél ismét fehér takarójával fedi be, míg a szem ellát. Aztán „a nagy fehérség megolvad…”

Forog a föld s vele forogsz te is, 
telik az idő s vele szaladsz tova te is.

Hova rohansz ember? Állj meg egy pillanatra! Szívd a tüdőd teli egy mély lélegzettel!
Szemléld a gyönyörű léted, amit ajándékba kölcsönként kaptál! 
Mert ha nem vagy képes lassítani, a folyton problémákat szitáló idő akkor 
mint az élet rozsdája, az elmúlás barázdáit szántja zordan a homlokodra.
Akkor késő rádöbbenni már, hogy elfelejtettél boldog lenni s csak délibábharcod élted meg folyton valódi háborúnak.

Ahogy a pillanat percekbe, a perc órákba és az órák napokba szaladnak át, hirtelen ott állsz majd egyszerre csak a megítélés völgyében és visszatekintve múltad történetére, egy kacsintásban elférő, végig rohant és bukdácsolt, semmit nem érő életet látsz majd csak felvillanni. 

Éld hát meg jól az életed pillanatait! 
Bújj oda a Kedves  mellé és mond meg neki, hogy szereted,
ülj le az Anya mellé és mond el neki, hogy köszönöd,
aztán térdelj le Istened elé és rebegd el neki, hogy imádod!

Mert mit ér az arany a holtnak fogában és mit ér a gyémánt a haldokló markában?
Mit ér a szerelem a halál torkában és mit ér egy csepp víz egy szomjas ember szájában?

A jóban jó ideje taposó ember szemére sötétség leplét borító hályog ül ki, tehetetlenül 
botladozó ítéletét, már nem képes józanul meghozni.
Mert kell tudni milyen a keserű, hogy az édeset tudd minden percedben becsülni,
de legtöbben csak akkor vágyják a látást, mikor elveszték a szemüknek fényét. 
Mert a folyton egyhangú élvezet, a nap vámpírfoga szívta testnedvek módjára apasztó sivatagként sivárságot plántál csak a lelkedbe.

A boldogságot nem kaptad meg a születésed jogán.
Azt többször, mint a búza aratását újra. meg újra kell megszerezned élted folyamán.

Szüless, sarjadj, ragyogj, adj és pihenj meg … sorrendet soha ne keverj!
... és most állj föl és válj azzá ami vagy, hogy  ne maradj le saját életed napfelkeltjéről.

Valdimir Weaver