A faluban mindenki csak úgy ismerte: a „Kalapácsos Red”. Minden tetőn járt már, és úgy ismerte a környék házait, mint a saját tenyerét.

Aznap ebéd után nagyon meleg volt, amikor felmásztak a Kalapácsos édesanyja házának tetejére ismét. Ez annyiban volt más, mint a megszokott építés, hogy vele mászott két tanonca is, akiket épp akkor készült bevezetni az ács mesterség gyönyöreibe.

Ránézésre egyik nebuló sem ért egy fityinget sem. Bambán bámultak ki a fejükből a fény felé, de az értelem legkisebb szikrája sem látszott a szemükben. Véznák voltak és a mozgásukat a lajhár is fulladozva röhögte volna ki. Valahogy tájidegennek látszottak fenn a tetőn, a felcipelt jó pár meggyalult léccel a kezükben.

Red összekócolt szemöldökkel elvett egy lécet az egyiktől, és a tenyerét végigsimítva rajta vizslatta annak simaságát. Látszott rajta, nem nagyon elégedett. Aztán azért félrehúzott szájjal a tetőgerendák pontosan kivájt süllyesztésébe helyezte. Pontosan passzolt. Pontosan, hiszen ő mérte ki, és ő faragta ki. Aztán a mozdulat lezárásaként odafordult a két megszeppentnek látszó fiatalemberhez.

- Látjátok? Beleillik és meg is áll. Ha kell, itt is maradna hetekig, hónapokig, talán évekig is – magyarázta, de látszott rajta, hogy pont itt lesz valami fontos mondanivaló még, és úgy is lett. Mert, ahogy mondta tovább, odalépett a pár méternyire a poros tetőpadlón lustán heverő kis faládikához, melyre két oldalt egy fafogantyú volt erősítve és bár tele volt szöggel, úgy emelte fel azt az igen súlyos ládát, mintha egy tollat kapna fel. Belemarkolva egy tucat szöget tartott a markában és folytatta:  - …de tudjátok mi az, ami ott is tarja a gerendákon ezt a keresztbe fekvő lécet? – a két gyereknek kinéző gyakornok meg sem mert nyikkanni, pedig a helyzet annyira adta volna a választ. Így hát a mester fejezte be: - …a szög.

Red a kezében lévő kalapáccsal akkurátusan, de haladósan verte be a szögeket a lécbe a megfelelő helyekre, miközben a srácok nézték. Két szöget visszahajított a dobozba és közölte, hogy lemegy a másik faládikóért, mert ebben a ládában a szögek össze vannak keverve. Miután kiválogatott több tucattal, rájuk parancsolt, hogy folytassák a lécek felszögelését, majd szépen lemászott a másik szöges ládikóért.

Amikor leért, a kis melléképület ajtaját tárva-nyitva találta - meleg volt, ilyenkor egy kis légmozgás jól jön a házban – és ahogy belesett rajta édesanyját látta meg háttal serénykedni. Közelebb ment, letette a kisládikót a bejárat elé, és a kezében pár szöggel vállát az ajtófélfának vetve nézte, ahogy az édesanyja mosogat.

Nagy volt a család. Red felesége meghalt. Hátrahagyott öt gyereket, akiket most neki kell nevelni. És ott volt a testvére is – dolgatlan egy fráter – naphosszat csak henyél, és a szoknyákat kergeti csak. Nősülni nem akar, lassan hatvanéves korára az anyja nyakán élősködik, aki jövőre tölti a hetvenötöt.

Az ebéd után, így sok mosatlan marad, mindenki szalad szerteszét és csak a mama marad ott. Úgy ahogy Red a vállát az ajtófélfának vetve, kezében pár szöggel serénykedni látja …

 

 

- Hova mész ilyen korán, fiam? – kérdezi az asszony a teljes díszben pompázó daliás férfit.

- Muszáj mennem, mert Pilátus számít rám. – magyarázza, miközben felhajt egy kis bort és letör egy darabot a nemrég készült süteményből, amit azonnal a szájába is töm.

- De alig jöttél haza és már … - folytatná a kérlelést az anyja, de a férfi nem hagyja, hogy befejezze:

- Anyám … - nyel egy nagyot Longinus, mert a sütemény jókora darab volt, és rágni is csak alig rágott rajta párat, azonnal küldte is le a gyomrába és miután iszik még egy kortyot a borból, már félig rohanva folytatja: - … a zsidóknak a Páska nagy ünnep, és most gyorsnak és okosnak is kell lennünk, mert nagyon ki akarják végeztetni. – magyarázza, miközben a lugas alatt már szinte szalad keresztül az udvaron, át a kijárat felé.

- Csak nem a Názáreti az? – kérdezi az asszony.

- De pontosan. Ő az, és ahogy beszél … - kicsit megtorpan és visszanéz az anyjára, mosolyog az arca. - … anyám… van abban az emberben valami… valami megmagyarázhatatlan.

- Akkor miért akarjátok megölni, fiam?

- Hát ez az… - mondja, majd ismét szinte futásnak eredve veszi célba a kaput - … mi nem akarjuk. Pilátus meg akarja menteni, és megyek segíteni neki.

- Jó, de vigyázz! Ne csinálj semmi butaságot, fiam! Pilátus is azért megéri a pénzét … – De hiába már nem hallja a fia, csak szalad, mint akit megcsíptek.

 

 

- Na végre, hogy megjöttél! – int Longinus felé Pilátus.

- Mik a hírek? – kérdezi a százados a barátjától, mert bár rangban jóval eltértek egymástól, Pilátus mindig számíthatott hű barátjára és valahogy - bár eltérőek voltak, mégis - elválaszthatatlan barátság kötötte egybe a két embert. Pilátus fura egy szerzet volt. Nagyon sokan utálták, de Longinus meglátta benne a jót is.

- Kiszórakozta magát Heródes, és most, hogy szükséges lett volna, hogy döntsön, visszaküldte nekem Jézust – magyarázza elgondolkozva, mert első találkozásukkor Pilátusra nagy hatást gyakorolt Jézus. Bár Jézus zsidó volt, és Pilátusnak soha nem számított, hogy a zsidók megharagudnak-e rá, ha történetesen kivégeztet valakit, azért a római törvények szerint akart eljárni és az utolsó beszélgetésük óta azon volt, hogy megmentse.

- Neked kell akkor felmentened. – jegyezte meg Longinus úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb és legegyszerűbb dolga lett volna.

- A főpapok valamiért a vesztét akarják és nagyon óvatosnak kell lennünk, mert rafinált egy nép ez. – ahogy ezt mondta, intett a százados barátja felé, hogy menjen vele - … na gyere, nem sokára itt lesznek és kell a segítséged.

- Miben tudnék én segíteni neked, Pilátus? – kérdezi valóban kétkedően, de mert a barátja kérte, indult is közben utána gyors léptekkel. Ekkor már szinte teljesen kivilágosodott, ahogy a nap hajnal közepén nyújtóztatja sugarait a horizonton. 

- Nem tudom, de figyelj és ha valami eszedbe jut szólj nekem! – utasította a barátját Pilátus, és igaza volt, mert ahogy ezt kimondta, bevezették hozzá Jézust miközben a zsidók kinn maradtak. Aznap ugyanis az „ünnepen” nem mehetett be egy hithű zsidó egy hitetlen házába, mert akkor maga is tisztátalanná lesz.

Longinus végig figyelt, és hallotta Pilátus valamennyi kérdését és Jézus valamennyi válaszát. Ahogy első alkalommal – és ahogy maga Pilátus is érezte – volt valami hihetetlenül megmagyarázhatatlan az elítélt Jézusban. Más vádlottak össze-vissza beszéltek, hazudoztak, ígérgettek, kérleltek, vádoltak, kiabáltak, zsiványul mondták a szavakat, amiket a szájukba akart adni a vádló. De Jézus nem ilyen volt. Valóban úgy érződött, mintha egy király lenne, de mégsem volt elnyomó, nem akart ő senkinek ártani, sőt egyfajta tökéletes szeretet vette körül. Longinus és Pilátus megdöbbent ezen.

 

 

Longinus most az egyszer nagyon nem értett egyet a barátjával. Hiszen az az ember nem bűnös. Pilátus sarokba szorult, és látszólag körmönfont sakklépéseit úgy söpörte le a valami, vagy valaki által feltüzelt tömeg, mintha egy dilettáns, kisiskolás lenne a nagy helytartó, nem pedig egy vérbeli, ravasz politikus.

Longinus viszont valóban nem volt politikus, de tudta, hogy az ítélet és az előtte lévő közjáték mind azt mutatja, hogy Jézust egyáltalán nem lett volna szabad a vádlottak padjára állítani, nemhogy a végén még kereszthalálra is ítélni. Pilátus saját maga hivatalát és bőrét mentve, félve attól, hogy a végén még a zsidók panaszt tesznek Tiberius császárnál, - aki lázadástól tartva visszahívja és kivégezteti - parancsba adta, hogy végezzék ki az igaz embert, Jézust.

 

 

Pilátus Longinust kérte meg, hogy vezesse le a kivégzést. Bár látszott a helytartón, hogy megviselte az eset, mégis rossz érzés volt a századosnak, hogy nem állt ki Jézus mellett, sőt a végén kereszthalálra ítélte.

A százados kivezényelte a közben sok bámészkodóból összeverbuválódott tömeget a Koponyák hegyére. Abban az időben nem sok minden történt az emberek körében, és egy-egy kivégzésre sokan jöttek el „szórakozni”. Jó kikapcsolódásnak gondolták akkoriban a kereszten szenvedőket kigúnyolni és bosszantani.

A százados beosztása alatt szolgáló katonák, mikor felértek a dombra, levetkőztették Jézust – két másik elítélttel együtt – és a keresztre-feszítési protokoll szerint három nagy szöggel egyet-egyet Jézus kézfejébe, egyet pedig a lábába ütve felfeszítették a keresztjére. Volt, akiket kötéllel is oda erősítettek, hogy tovább szenvedjenek, de ma ünnep volt, és a parancs úgy szólt, hogy estére mindennek legyen vége.

Longinus sok száz keresztre feszítést végig vezényelt már, de ez más volt. Tudta ugyanis, hogy a tömeg gúnyolódására az elítéltek káromolták, akit csak tudtak. Az utolsó erejükkel köpködtek, és ha tehették volna, ként okádtak volna a keresztek alatt lévőkre, akik persze ettől valóban jól szórakoztak és kárörömükben egyre elvetemültebb szavakkal illették őket.

Jézus szinte szótlan volt. Pár mondat hagyta el csak száját, és a legmegdöbbentőbb az volt a százados számára, amikor Jézus szétnézett a tömegen, és elgyötört testtel, szemét az égre emelve azt mondta: „ Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Ki lehet ez az ember, aki még ebben a megalázott, igazságtalan, embertelen fájdalomtól elgyötört testtel is azokért kéri az Istent, hogy bocsásson meg nekik?! Nekik, akik őt bántották, elítélték és most megölni készülnek.

A százados látta Jézus kínszenvedését, ahogy szemei előtt a kereszten függ a szögek csapdájába zárva. Katona volt, sok ilyet látott már, de ez most különösen megviselte. A parancs egyértelmű volt: sietni kellett.

Jézus szenvedése végén utolsó erejével még szól: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet”.

Longinust nagyon megérintette ez az egész, mert ő eddig valóban bűnösöket végzett ki. Most viszont egy vétlen ember halálát tapasztalhatta meg, aki alázatosan, nyugodtan, mint egy király szenvedte végig az útját. A századosnak, miután egy lándzsával átszúrta Jézus oldalát – meggyőződve arról, hogy már meghalt, hiszen az oldalából vér és víz folyt ki, - akaratlanul a következő szavak hagyták el az ajkát:

- Ezt az embert nem a szögek tartották fenn a kereszten! - mondta, miközben senki által nem láthatóan egy angyal tűnt fel hirtelen közvetlenül Longinus mellett, és szintén senki által nem hallhatóan mintegy fülébe súgta a századosnak: „ … valóban nem a szögek, hanem a világ iránt érzett végtelen szeretete…” – amint ezt elmondta, úgy mint ahogyan jött, pillanatok alatt el is tűnt az angyal. A százados megbabonázva állt, és bár hallani nem hallott semmit, de mintha érezte volna, tovább mondta hangosan a gondolatait: - … „végtelen szeretet” … - kicsit mintha gondolkozott volna, aztán fölnézett a kereszten függő Jézus megholt testére és ezt mondta: - Ez az ember valóban Isten fia volt.

 

 

Kalapácsos Red nézte, ahogy a mosogatóban feltornyosult mosatlant egyesével szedi ki édesanyja és megtisztogatja – ezerszer kérte, hogy engedje meg, hogy vegyen neki egy mosogató gépet, mert mégis csak tíz személy után könnyebb lenne, de mindig azt mondta Rednek az édesanyja, hogy: „ több mint ötven éve így csináltam, ezután is így fogom” – Red a kezében lévő szögekre pillantott. Elmosolyodott és tudta, hogy édesanyját nem a mosatlan tartja ott a mosogató felett, hanem a család iránt érzett anyai szeretete.

Odasétált és oldalról homlokon csókolta. Ő ránézett és tudta… Megfizethetetlen!

 

 

Sokunknak vannak sajgó fájdalmakat okozó „szögei”. Kényszerítenek, és kordában tartják az életünket. Zúgolódunk is miattuk eleget és szenvedünk.

De az ember húsvétját a sok, göröngyös utakon megjárt szenvedés hozza meg.

Kívánom, hogy mindenki értse meg, hogy az alázat segít csak annak megtapasztalásában, hogy az életben lévő szögek nem léteznek, mert áldozatot kell hozni másokért és nem pedig szögeket verni vétkeinkkel mások testébe.    

 

 

Vladimir Weaver: Húsvéti szög

Szeretnél többet?

Add meg az e-mail címed, hogy azonnal értesülj a legújabb Vladimir Weaver novellákról!
E-mail cím*

Kérem a többit!