Vladimir Weaver: Egy lélek értem (Az én Apám)
Megérkeztem...
Ivott a jó Apám értem!
Onnantól nem telt el egy nap sem,
hogy ne tett volna meg bármit értem.
Ezer meg ezer mesét dalolt a lelke,
Tudását mintegy tölcséren belém lehelte.
Fogta a kezem, mikor betegen sírtam,
ugrott álmosan a konyhába, hogy gyógyteáját igyam.
Szemébe vad tűz lobogott s láttam,
ledöntene akár egy egész világot is értem bátran.
Hirtelen jött az a hideg, nem várt végszó-fuvallat,
senki nem állhatott útjába látszott, hogy vész'avakat hallat.
A kórházban elfogyott emberként mondta: "haza akar menni".
Nem tudtam akkor még, hogy haza fog ... de már nem tud, majd csak angyalképben lenni.
Nem akart még menni, élni akart, összeszedte minden erejét,
De szűken mérték sajnos odafönt a percét.
Lehunyta szemét, nem nevet többé az arca.
Vártam tavaszát, de a télnek erősebb volt a harca.
Nem láthatom többé és nem kopog a cipője már a lépcsőnkön soha,
hangját csak emlékemben őrzöm, nekem ez olyan, mint egy csoda.
Ordítani akarnék, mert fáj nagyon,
zokogó szívem nedvesre írta könnyekkel a léleklapom.
Kimegyek a kertünkbe, hogy sétáljak egyet vele,
mosolyog az arca ahogy lépünk előre, de ő már nincs ott, csak a lelke.
Álmomban kerestem s bejártam érte a világot gyalog…
- Nincs már itt, elvitték - mondták az angyalok...
Őrülten sajog ott benn és mai napig várom,
hogy felébredek és ez az egész nem igaz, hanem csak egy rossz álom.
Annyi mindent akartam még mondani Neked,
de csak könnyeim pörögnek és zokogva feléd nyújtok remegő kezet.
Jó Apám inna értem egyet még most is, ha élne
... mondják, tökéletes volt ... dehogy,
de most mindent megbocsájtanék, neki csak lenne!
"Élünk" és "okosok" vagyunk, erősek. "Majd mi tudjuk, mit kell tenni!"
...aztán csak ostobán szidjuk a másikat, mert nem tudjuk milyen igazán szerénynek lenni.
És hogy én most ezek után mit tennék még?
Megfognám az kezét és elmondanám neki, hogy mennyire szeretem
Megtenném én ...
De már nem tehetem.
Most, hogy már nincs megtudom, hogy oly' fontos volt Ő éltemben,
hiányzol nagyon, reszket a lelkem, majd’ összerogyok féltemben.
Sírva, ríva, de büszkén hirdetem: Egy csoda! Az ám!
Mert Ő volt, és mindig is Ő lesz, Ő marad az én Apám!
