Láng’ló fanfárok lobogó dala
Érdem és emlék
Valahogy mindig szürkületkor érünk oda – gondolta Bob, amikor kutató szemmel kereste a helyét.
- Ott van egy, az jó lesz! – szólt az édesanyja, és Bob már majdnem szóra nyitotta száját, hogy valami olyat mondjon, amit majd később megbánt volna. De ma, most hallgatott.
Olyan gyorsan sötétedik – gondolta, és akkor egy autót kimozdulni látott a sorból, és tudta, az, ott valóban jó parkoló hely lesz nekik.
A temető kinn van a falu szélén. Az amúgy is kis falu távol van a nagyvárosok zajától, és még ennek a kis falunak zajtalan észrevétlensége szélén vannak a sírok. Bob édesanyja után feleségét is kisegítette az autóból, mert a parkoló közvetlen az árok szélén volt, és kicsit egyensúlyozni is kellett a csúszós, ragacsos, saras, vizes, fűvel benőtt részen, hogy az ember ne essen hanyatt ott azonnal.
Beesteledett.
Olyan csendes minden. Hűvös van, de mégis az ember olyan kellemesnek érzi ezt a természetes levegőt.
Bob lelkére, ahogy sétáltak a sírok között és közeledtek, egyre nagyobb súly nehezedett. Két sír egymás mellett. Olyan megmásíthatatlanul valóságosak voltak. Bob édesanyja letette a márványra a szatyrát, és felesége segítségével körbetisztogatták.
Ott, akkor megállni látszott kicsit az idő. Vagy ha nem is megállni, de belassulni.
Bob hallotta, ahogy elment két idősebb hölgy a hátuk mögött. Távolodtak.
- Még tavaly élt … itt volt … láttam. Emlékszem, fogta a kezét … hihetetlen … - bár nagyon halkan, suttogva mondta a két öreg hölgy egymásnak, de Bobnak most valahogy füle volt erre, hogy hallja.
A gyomrából egészen a torkáig szaladt az a bizonyos gombóc, és kétszer is hatalmasat kellett nyelnie, sőt közte egy mély levegőt is vett, hogy a szeme sarkában kitörni készülő csepp visszakozót fújjon.
Sokan voltak, de mégse tűnt olyan soknak. Bob még mindig a belassult időben érzékelte, hogy nem messze, srégen egy család serénykedett a sírnál a kisfiukkal. Nagy elánnal hangoskodni akart, de többször is finoman, elég hatékonyan utasították szülei csendre. Ő akarta meggyújtani a gyertyát. Az anyja nem hagyta, de miután meggyújtotta, engedte neki lehelyeznie a nagyszülők sírjára.
- Itt van lenn a nagyi, meg a nagypapi? – kérdezte a kisfiú félig hangosan.
Az édesapja ekkor leguggolt a gyerkőc mellé és halkan magyarázni kezdett neki:
- Tudod. Eljöttek értük az angyalok, és azt kérték, hogy amikor elalszanak, akkor itt legyenek, hogy mi meglátogathassuk őket bármikor. Látnak minket és hallanak minket és úgy szeretnek, mint amikor még itt voltak velünk – a kisfiú a gyertyát figyelve bólogatott.
Bob ezek után már hiába nyelt nagyokat és hiába volt negyven évvel idősebb, a könny legördült az arcán. „Még tavaly élt” – belehasított ismét a tudatába az öreg falusi hölgy mondata.
- Majd értem is gyújtanak gyertyát? – kérdezte a kisfiú ismét, akit most a csendben talán imádkozó, vagy csak gondolkozó anyja vett fel a karjába, de választ nem kapott. Annyira abszurd volt talán a kérdés.
Bob édesapja hirtelen halt meg.
Emlékezett a kisfiú nagyszüleinek halálára is. A faluban mindenki sajnálta őket, öt éve egy balesetben haltak meg. Tragédia volt. De mindenkinek a saját fájdalma a sajátja és azt érzi leküzdhetetlenül nagy tehernek.
Bob még egy évvel ezelőtt tényleg az apjával, anyjával és a feleségével jött ki a temetőbe. Ma pedig gyertyát tud csak már gyújtani a márványlapra helyezve. Bobnak cikáztak a gondolatok fejében, a felesége észrevette rajta bánatát, megfogta kezét, de hagyta, hogy magányában kiengedje azt a valamit, ami ott benn feszült. Bob elmerengett.
A könnyek ilyenkor csak úgy megerednek, és bár minden csendes körös-körül, az ember lelke dübörög ott mélyen belül.
Vajon égnek-e majd értem is lángok?
Gyújtanak-e majd értem is fényeket?
Fáj-e majd miattam egy gyertyaláng annak gyújtójának?
Okozok-e bánatot egy gyufa lángra lobbanásában?
Bob igazgatta a virágot kínjában és vágyott a múltba vissza, amikor még ott volt az apja vele. Meggyújtotta a mécsest, és hosszan magába nézve talán imát rebegett. Kereste a pillanatot, amikor kimondta, hogy „szeretlek apám”, de csak olyat talált, ahol veszekedett.
Senki nem hallotta, de magában most végre kimondta: „Ne haragudj, elkéstem, de szerettelek. Nagyon szerettelek.”
Letörölte szeme sarkából a könnyeit és körbenézett. Ott voltak mind a temetőben az emberek. Mellette a felesége és még élő édesanyja, akit szeretett. Éltek, tudta, majd összeszedi magát, és nekik is mondja, hogy…
Rengeteg sír volt mindenfelé. Előtte a két sírban a nagyapja és nagymamája, és most már mellettük édesapja is.
Elgondolkozhatott. Vajon merre lehetnek?
Elmentek. Mind elmentek.
Bob ráhajtotta fejét az apja sírjának márvány fejfájára. Diszkréten akarta csinálni, de hangosan hallatszón zokogott.
- Jól vagy? - kérdezte a felesége.
- Igen - mosolyodott el kelletlenül Bob, majd körülnézett, és látta a múltat. Ezek az emberek építették fel neki, nekünk ezt a világot.
Arra gondolt, hogy mikor majd visszamegy holnap az ember dolgozni a munkahelyére, azokat az embereket láthatja, akik még most építik az ismert világunkat. S majdan mind a földben nyugodnak, mert elkerülhetetlenül lép a jövő világa a miénkbe.
És akiket ott hagytunk a földben nyugodni, ők adták ugyanilyen serényen dolgozva nekünk örökül azt, amit most van lehetőségünk művelni, értéket teremtve.
Egy picit elborzadva, de az élet szép részét nézve, és büszkén kihúzta magát, hogy az „én apám, nagyapám és nagymamám” is tevékenyen hozzátette minden tudását ahhoz, hogy amit most lát, az olyan szép legyen, mint ahogy azt megélve látni.
A temető útjával párhuzamos útról nézve a temető „világít”. Aki messziről látja, ahogy pislákolnak a mécsesek fényei ... " szép" volt mondhatja. Mindegyik láng egy életet mesélt el.
De nekünk, messziről jött embereknek csak szép világító lángokat jelentett. Mert bár mesélnének, de nem halljuk.
Mert csak az tudja annak fájdalmát, aki ismeri történetét. És minél távolabb kerül az idő, az emlékek érdemei fakulnak.
S lesz, amikor már senki nem beszél róla, mert senki emléke nem ér vissza olyan messzire a múltba.
Csak maradandót alkotók értékei zúgnak hosszú századokig, vagy a történelem emlékezik meg róluk. Talán.
Az a világ már nem létezik. Egy új van helyette és még újabb türemkedik előttünk.
Vajon mennyire lesz az tradicionális?
Mennyire fogja tisztelni a múltat a jövő?
Mit mesélnek majd rólam a jövőnek?
Égnek-e majd mécsesek értem?
Hm...nem is akarom tudni. Nem akarok „ide” kerülni.
De itt leszek én is, mint mindenki… és majdan, ha szerencsés vagyok, egy kedves által gyúlt láng formájában viszem fényem történetét az este arra járók szemei tükrébe.
Ennyi marad emlékként minden "szerencsésből". Az imák, a csendben elrebegett gondolatok, valaha élt lelkek érdemének emlékei láng’ló fanfárokként harsogó csendes, lobogó dala. Ott világít a temetők poraiból nekik, nekünk és majd azoknak, akik kimennek évről évre a szeretteik sírjaihoz.
