Megint hallom a tavaszi zenét,

a fény előbújt és ezernyi rovarzaj zengi énekét,

hogy végre kidalolja a napból melegét.

Iskariótik mosolya masíroztatja vidám nyájainkat megbélyegző, méreg-csókjaik felé.

Nemzetünk éledj fel! A világ ütést mérni készül Rád!

…ismét...

Oh az értelem, mely lelki vívódásba kezd, az érzelem síkján győzködő valóság döntéseiben.

Elhomályosít és bizonytalanul gyengévé teszi a rációt, mely dolgát, sőt jellegét vesztette már.

Nap nap után húzzuk vállunkat egyre nyomó, testsanyargató keresztünket.

Szabadulni akar a tudat, menekülni próbál... 

De a lélek Húsvétja várna már rád is.

Olyan könnyű lenne földre dobni minden fájdalmat…

De a határon kérik a teher tonnányi megváltását, és a mérleg igazat fog mutatni!

S te ember nem tudsz visszamenni érte már!

Vinni kell hát és cipelni kell tovább - érzésre egy egész világ - terhét...

… és a csók árulása nem rengetheti meg inainkat!

A bátorság megbújik valahol,

a szépség elpárolog az arcról, és vállalhatatlan ráncokba olvad rá,

az erő fogy,

a test rogyadozik…

A lélek visz már csak fel-fel a golgotádra.

Szemeidből potyogtatott, nyers könnyeid árán vásárolt mosolyod érték lesz majd…

Bízz benne! …mert tudom, hogy még nem tudod. De higgy benne, kérlek!

Mert Gecsemáné-kertjében, „édes” szenvedésen érlelt gyümölcs a legértékesebb kincs a világon.

Megint hallom a hívogató zenét.

Az igaz ember, érzi a Húsvétja neszét…

s nem kerget többé ábrándokat és csalfa mesét…