A húsvéti kakas

1. Érkezés.

A faluban ahová a Berg család a nagyszülőket meglátogatni utazott alig pár ház épült. A nagyi nagyon várta már, hogy láthassa az unokáját. Késő este volt már, amikor megérkeztek. Összecsókolgatva a trónörökös fiatalembert a jó előre már megvetett ágyba fektette és pár percet beszélgetve fiával és menyével, ő is nyugovóra tért a nagypapával.

A hajnal a megszokott, szikrázó pompájával, pontosan érkezett. A madarak izgatottan csiviteltek. Ők tudták, hogy nem sokára teljesen felkel a nap és kezdetét veheti a lázas tennivágyás vezette munka.

A kis Ray, ahogy lassú lépéseitől - tipikus fa-hangon - nyikorgó lépcső aljára érkezett még szemét az éjszakai álomtól megtisztítani akarón törölgette. A nagyi már a sparhelt mellett állva 3-4 fazék sistergő tartalmát vizslatta és amikor kellett, hozzáértőn megkeverte.

Ray kis csíkos pizsamájában és pamut zokniban lépdelt a nagypapa felé, aki észlelve a problémát azonnal szólt is:

- Jaj kisfiam mez’étláb nem szabad a kövön járni, elég ha kiugrik a sparheltból egy kis parázs, amikor nagyanyád a kutáccsal piszkálja a tüzet és megégeted a talpad.

Ray szépen odacsoszogott a papához és az ölébe ülve egy nagy ásítás után válaszolt.

- Az a mocot tatas felébjestett! Kimedek és titeterem a natát.

-Hej, hej fiatalember? Hátrább az agarakkal! Kitől hallottál te ilyeneket? – kérdezi a nagyi. – A kakas minden pirkadatkor kukorékol, ez a dolga.

Épp ekkor érkezett le ugyanazon a lépcsőn a lánya is ahol nem régen a kisfia és megjelent.

- Jól hallom kisfiam téged is a kakas ébresztett? – kérdezte Rosa miközben ő is egy nagyot ásít.

Mintha csak megrendezett jelent lett volna pont ekkor lépett be az ajtón Jacob, karján egy jó adagnyi fát hozva a tűzre. „Jó reggelt„ kívánt, majd miután rákacsintott a nagyapa ölében ülő Royra, a sparhelt mellé rakta le az összeaprított fát.

- Nos akkor mindenki ébren van ezek szerint. – jegyezte meg Jacob.

- A kisfiadat felénekelte a kakasunk és épp készül kitekerni a nyakát. – mondja a fiának a nagyi.

Jacob ránéz a kis Rayre majd a nagyira és mosolyogva azt a bizonyos „ … hát mit lehet tenni … egy valóságos kis harcos lesz belőle!” nézést mutatja felé.

Miközben Rosa közelebb ment a tűzhöz és csókot adott Jakob arcára a nagyapa belekezdett egy történetbe:

- Mesélek neked valamit régről. Olyan régről, amit nekem is csak úgy mesélt az én nagyapán is neki meg az ő nagyapja és így tovább, és mesélek neked egy másik történet egy kislányról is, ami viszont nem is olyan régen történt.

2. Az igaz ember története.

Utoljára még példaként

Este lett mire kilépett a ház udvarára a tizeneggyel. Az utca csöndes volt ahol sétáltak ki a városból a Kidron patak völgyén az olajfák hegye felé.

Talán a többieknek nem is tűnt fel, de János lelke feldúlt volt és ő pontosan tudta, hogy egy valaki hiányzik közülük. Mindenki szívét betöltötte a vacsora hangulata. Azaz érzés, hogy Ő megmosta mindegyikük lábát - bár Ő egyértelműen ég és föld ura volt, mégis egyenlő lett ezáltal velük - példa lett az életük egész hátralevő részében.

Gondolatok egész sora kergetőzött a fejükben. Mi volt ez az utolsó vacsora? Mit hagyott nekik örökül, hogy az Ő emlékezetére tegyenek? Miért fogják őket gyűlölni majd és üldözni azért, mert Ő hozzá tartoznak? Mit jelent, hogy megkéri az Atyát, aki elküldi majd a „Vigasztalót” amikor is majd szeretetben megerősödve, lépésről-lépésre vezeti minden tettüket? Össze voltak zavarodva.

Ha tudták volna, hogy az a nap az utolsó nap amikor Őt élve látják, lehet már akkor megértették volna miért tette, amit tett. Próbálta nekik elmondani, elmagyarázni, de jobbára – milyen is az ember, csak a rossz ülepedik meg az agyában – az motoszkált a fejükben, hogy valaki elárulja Őt. És ezt most nem úgy mondta, hogy majd, hanem úgy, mint ami nagyon közel van. Valami sötétség ült a szívükre, ahogy csendben lépkedtek.

A Betánia felé vivő főút és a Bétfagé mellett haladó viszonylag keskenyke út kettévált. Vele már többször is jártak erre, úgy hívták a helyet, ami felé sétáltak: a Gecsemáné-kertje.

A két had

Valahol földön és egeken túl, valahol ahol ember nem járhat, egy hatalmas völgy húzódott. A völgy bal oldalán kiemelkedő magas dombnak a tetején szürkés-fekete füstszerűen gomolygó, néhol vörös szikrákban pattogón, néhol meg tüzesen villogó palástokban egy regiment, démonikus szerzet vesztegelt.

A hosszú völgy jobb oldalán kiemelkedő másik magas hegy tetején – szemben a sötét sereggel – egy vakító fényességgel körülvett tagokból álló hadsereg áll nyugodtan. Ha ember ezt látta volna, azt mondta volna rájuk, hogy angyalok.

A völgy baloldalának tetején hirtelen egy nagy, nukleáris robbanás látszatát keltő hatalmas robaj keletkezett, majd mintha visszafelé játszanák le a filmet a gombafelhő visszaugrott – zsugorodott- a regiment előtt lévő pontba ahol abban a pillanatban feltűnt egy legalább kétszer akkora démon, mint az előtte állók bármelyike is. Kinézetre hasonlóan csúf és gonosz volt, de nem csak termetre, hanem viselkedésre is olyan hatást keltett, mint akinek hatalma van, legalábbis a többi felett. Morgó, hörgő, mély, érthetetlen hangján szólalt meg:

- Eljött a nap, amikor legyőzzük Őt! A nagy, magabiztos, beképzelt Istent! Szánalmas követőit mind egytől-egyig magunkkal hozzuk és örökké tűzzel égetjük meg a lelküket. – ember számára csak hörgés, de a bestiák számára ösztönző, érthető beszéd volt. A démonok mozgolódtak, látszott rajtuk hogy izgatottak és tettre készek. A démon folytatta: - Ti a káromkodás, csalás, hazugság, megtévesztés, irigység, bizonytalanság, gyilkolás, ármány, gonoszság fődémonjai és csapatai, azért vagytok itt kiválasztva, mert ez a végső győztes harcunk. Most csak a legmocskosabb ördögi szerzetekre van szüksége a démoni-nagyúrnak.

Velük szemben egy a vakító fényben talán még fényesebb angyal hallva – érezve - amit mond a démon csak ennyit fűzött hozzá:

- Átkozott ördög! Soha nem adod fel. De tévedsz, mert mielőtt megízlelni szeretted volna azt az érzés, amikor tudni vélted, hogy nyersz már az előtt vesztettél!

Ezután ismét mozgolódás lett a másik oldalon és egy megszólalt a bestiák között:

- Hol kezdünk, démoni parancsnok? – hörögte a csúf szerzet. A velük szembenálló nem tétovázott szinte azonnal válaszolt:

- Mindenhol!

Az egész regiment nekiiramodott és ellepte a Földet, de főként Izraelt.

Az angyalok csak álltak sziklaszilárdan és vártak. Ők nem kaptak parancsba sem támadást, sem megmentést. Ők valami olyat tudtak, amit más nem tudhatott.

A Kert

Az olajfák hegyén még mindig tele szorongással és szomorúsággal mind a tizenegy odafordult felé és várta, miért jöttek ide.

Ő bár a pászkavacsorán már elmondta, de itt még mielőtt meghal, utoljára szerette volna felkészíteni őket.

Péter nem bírta tovább és meg kellett kérdeznie:

- Uram hová is kell menned? – Nem értette még mindig, hogy a halálba megy és mint ahogy Ő válaszolta is neki: oda most még nem jöhet vele.

Ezután mesélt nekik, hogy szomorú lesz az este és a következő időszak és bizony ők is mind hűtlenné válnak majd:

- „Megverem a pásztort, a nyáj juhai el fognak széledni”

Péter nem bírt a büszkeségével és hatalmas elánnal válaszolt Neki:

- „Uram, hová nem követhetlek én Téged? Én az életemet adom érted! Ha mindnyájan hűtlenül elhagynának is, én olyat sosem tennék, én Hozzád mindhalálig hű maradok!”

Amikor Ő hallotta ezeket a szavakat szomorú lett, mennyire nincs tisztába Péter saját erejével, saját önző énjével, gyengeségeivel, lelkének megkísérthetőségével és magabiztosságával, ami Ő nélküle semmi, csak egy porszem, amit a természet bármikor ide vagy oda lökhet. A lélek mélyén oly sok bűn és gyarlóság halmozódik fel és azt nem tudja egy ember sem magától megtisztítani. Válaszolt Péternek:

- Simon Péter, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.

De Péter tovább erősködött:

- Uram, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.

Ő azonban csak ennyit válaszolt neki:

- Az életedet is odaadod értem Péter? Csak annyit mondok neked, hogy ezen az éjszakán mielőtt a kakas megszólal, te háromszor tagadsz meg engem.

Péter nagyon szomorú lett és félt is. Első pillanatban makacsul válaszolni és ellenkezni akart vele. De aztán tudta, hogy igazat mond, mert ha Ő mondta, akkor csak igaz lehet. Megrémítette ez. Mennyire nem ismeri magát, mennyire biztos most magában és mégis meg fogja tagadni őt?!

Ahogy megérkeztek a Gecsemáné-kertje bejáratához, leültette a tizenegyet. Hármat kiválasztott közülük: Pétert, Jakabot és Jánost és velük beljebb ment a kertbe és a fák között lévő tisztásra érkezve leheveredtek.

Péterék nem látták, amit Ő viszont igen. Már régóta követték őket az árnyak és csak azt lesték, hol tudják megkísérteni őket.

Ő is ember volt és mint valóságos ember Ő is folyamatosan démoni rohamok sorát állta ki. De csak most kezdődött az igazi gyötrelme.

Kérte a tanítványait, hogy virrasszanak vele és imádkozzanak, hogy ne szenvedjenek kísértést, aztán kicsit távolabb ment, de nem olyan messze ahol mindhárman ne láthatták volna, hogy leborul a földre és remegő testtel imádkozik.

- Láttátok? Én még soha nem láttam ennyire elesettnek – jegyezte meg Péter.

Az ember, csak ember. Ott, a Gecsemáné-kert mélyén gyors mozgású, sötétszürke, füstszerű szerzetek suhantak el mellettük Ő felé. De volt pár, aki Péter, Jakab és János mellé telepedett. Egyikük sem látta a démonokat. Nem hallotta, nem érezte, mégis hatott a csábításuk, mert mindhárman álomba merültek, nem tartottak ki és sikerült a bestiáknak „lebeszélni” őket az imáról, hisz aludni sokkal könnyebb.

Nem messze tőlük, Ő pontosan tudta mi vár rá. Emberi „része” tudta, egyben érezte is mekkora szenvedések közepette fog meghalni. Melyik ember lenne képes teljes nyugalommal tűrni azt, hogy meghal?

És ahol emberi gyengeség létezhet, ott megjelenik ezt a gyengeséget kihasználni vágyó démon is.

Ő látta és érezte az összes sötét árnyat. Legalább hét bestia súgta a csábításait, miközben Ő az Atyával akart beszélni, de nem hagyták folyton-folyvást suttogtak Hozzá:

- Tudod mi vár Rád te szerencsétlen? – A démon, valóságos képeket mutatott meg Neki úgy, hogy csak ő láthassa és átélhesse minden másodpercének fájdalmát. Nem elég, hogy ezt át kell élnie majd, még előtte többször is bemutatta neki a sátán. – Nem kell, hogy megtörténjen, csak tagadd meg „ŐT” és imádj engem! – Ő nem hagyta magát és csak az Atyára koncentrált, de a másik démon sem hagyta nyugton: - Gyenge vagy, ezt mindenki tudja még te is. Ne erőlködj. Mi megkönnyítjük a szenvedésed. Aludj pár órát mielőtt elfognak! – De ő állhatatos volt, kitartott. – Nagyon rossz kínok között egyedül meghalni! – súgta a démon intézve a következő támadást a lelke ellen.

A lelkében dúló iszonyatos, - világháborúval felérő - démonokkal való küzdelem közepette megélt gyötrelme, minden erejét kiszívta. Vágyott tanítványai barátságára és az együttérzésükre. Felállt és visszament hozzájuk. Már messziről látta, hogy több bestia veszi őket körül, és sikeresen csábította alvásba mindhármat.

Lám Péter mennyire akaratos volt és gőgösen bátor, most viszont mennyire gyenge. Felkeltette Pétert.

- Hát egy órán át sem vagytok képesek virrasztani velem?

- Uram! Elaludtunk! –válaszolta neki Péter azt, ami már világosabb volt, mint a nap.

- Ébredjetek fel és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek lehet kész, de a test erőtlen. – mondta és megint visszament arra a helyre ahová először is elvonult.

Tudta, hogy meg kell történnie. Tudta azt is, hogy innentől kezdve a démonok sem fogják nyugton hagyni. Amint a szemét az ég felé emelte, azonnal duruzsolni kezdtek megint:

- Te vagy Mindenható. Mit érdekel téged ez, ami itt történik? Hát nem megteheted azt, hogy erre az egészre „NEM” –et mondasz? Változtasd meg a jövőt és mindenki nyerni fog vele! – Ő szenvedett, és megint átélte minden gyötrelmét annak, ami a jövőbe vár rá, erről gondoskodtak a démonok.

Egy óra múlva, ahogy ismét visszament a három tanítványhoz megint alva találta őket. Emberként szerette volna, ha a tanítványok megnyugtatják kicsit. De aludtak. A bestiák tettek róla hogy ismét elcsábuljanak.

Visszament hát imádkozni. Most már legalább két tucat démon ólálkodott és sürgött körülötte. Válogatott, sátáni, legnagyobb erőkkel felvértezett démonok. Minden csábítás legnagyobbjai, akik mindent megtesznek azért, hogy elveszejtsék Őt.

- Tudod, hogy nem az ellenségeid fognak keresztre juttatni? A saját Atyád akarja! Milyen Atya az, aki a saját fiát öleti meg? Milyen szeretet az, aki a saját vérét áldozza fel? Kegyetlen Veled Isten Fia! Tagadd meg és minden más lesz! – miközben folyamatos támadás érte a lelkét Ő vérrel verejtékezett. Akkora szenvedés volt lelki szemeivel látni és minden másodpercben végig élni azt, ami Rá várt – és erről a démonok, mint eddig folyamatosan most is gondoskodtak – hogy emberi teste összerogyott a teher alatt.

De az ima meghallgatásra talált. Fölegyenesedett és hitében megerősödve most már nem kellett emberi megértésre támaszkodnia, nem kellett tanítványai biztató szavait keresnie tudta, hogy meg fog történni eddig is és elfogadta, mert az ATYA vele lesz:

- Legyen meg a Te akaratod!

Visszament a tanítványaihoz:

- Ébredjetek fel, keljetek fel, menjünk, közel van már, aki elárul engem.

Mindhárman felkeltek és már látták a fák között a fáklyák és lámpások fényét, ahogy közeledtek feléjük.

Vesznie kell!

Júdással az élükön a megérkező rögtönzött csapat három csoportból állt. Mindenki reményekkel telve érkezett meg és egyikük vágya sem teljesült.

Júdás miután elhagyta a tanítványokat és Őt, beszámolt a főpapnak, hogy baj van, mert Ő tudja. A főpap terve nem ez volt. Szerettek volna olyan alkalmat találni, amikor is a főpap emberei csendben, lesből lecsaphatnak Rá és „elteszik” láb alól, ahogy azt szokták és így senki nem tud meg semmit.

Azonban most, hogy lelepleződött Júdás és nyilvánosan mindenki előtt köztudottá vált az árulás, így már nem lehetett láthatatlannak lenni. Rögtönözni kellett és nagyon sietni. Nem volt idő nagyon nagy terveket szőni. De most már mindennek hivatalosnak kellett lenni. Ezért egy kis fegyveres csapattal az Antónia erődből, Júdással aki segít a „beazonosításban” és mögöttük a főpapok csoportja a templom őrséggel és farizeusokkal megindultak elfogni Őt.

Júdás abban hihetett, hogy Ő szemfényvesztő. De ha mégsem, akkor most majd kiderül, hogy hatalmas és akkor minden helyreáll. Ő csak az igazságot fogja kieszközölni. Ő nem is áruló, ő igaz ember, aki segít az igazság felderítésében.

A fegyveresek gondolták, hogy majd Ő ellenáll és lesz egy kis harc végre, mert a főpapok zendülésről, meg lázadásról beszéltek és ők ezt természetesen nem hagyhatták. Hiszen ez a dolguk a rendet fenntartani.

A főpapok nyugodtan mentek a katonák után. Ennél kegyetlenebb és aljasabb terv nem is kellett. Ha meglátják a katonákat és lesz valami ütközet, akkor az lázadás. Ha lázadás, akkor Ő lesz a lázadók feje. A katonák elviszik az erődbe Őt és nem kell zsidó eljárást sem lefolytatniuk, a rómaiak elítélik és szépen kivégzik Őt.

Az ember, csak ember. Vagyis senki nem látta, csak az aki nem e világból származik, hogy Júdás vállán egy sötét szellem ült és folyamatosan a fülébe sugdosott. A katonák előtt fél tucat démon menetelt és készek voltak hergelni őket. És végül a sort záró főpapok és farizeusok között vagy tíz bestia öröm keringőt járt, alig várták, hogy megérkezzenek és gonoszságokra vegyék rá a hatalmasokat.

De semmi nem úgy történt, ahogy tervezték.

Elfogtuk! Irány Annás és Kajafás.

Miután Júdás megcsókolta Őt, Péter mérgében levágta egy szolga fülét, de Ő meggyógyította. Ezen kívül semmi erőszakra nem került sor. Pedig több tucat démon dolgozott a botrányon.

Sőt a katonák hirtelen nem is tudták kit kell elfogni, Ő maga mondta, hogy akit keresnek az előttük áll. Erő sugárzott Belőle! Mégis engedte magát elfogni.

„A hosszú völgy jobb oldalán kiemelkedő másik magas hegy tetején – szemben a sötét sereggel – egy vakító fényességgel körülvett tagokból álló hadsereg állt nyugodtan.” Az angyalok sem mozdultak, mert nem volt parancsuk rá és ezt Ő is tudta.

Megkötözték és vitték magukkal.

Péter megszégyenülve csak állt és bámult utána. A legsötétebb órái vették kezdetét a tanítványnak. Megértette, hogy Ő nem akar erőszakot, sőt maga akarja azt, hogy elfogják. Nem akar védekezni és megtiltja, hogy bárki akadályozza azt, aminek az írások szerint be kell következnie. Tehetetlen volt és félt is.

A többi tanítvány a sötétbe szétszéled.

De Péter kitartó volt és bár félt, kíváncsi is volt egyben és tudni akarta, mi történik. Így hát követte messziről őket. Útközben találkozott Jánossal.

János a főpap rokona volt, így magabiztosan ment be palotájába és elintézte azt is, hogy Péter is bejuthasson az udvarra.

Péter egyedül maradt. Hallani nem hallott, látni nem látott semmit. Hideg volt. A főpap szolgái és a templom őrei melegedtek egy rögtönzött tűz mellett.

Szorongott. Halászként, írástudatlanul, szegényen ennek a nagy, gazdag embernek a palotájában bujdosni minden kisebbségi érzését előhozta.

Az ember, csak ember. Senki nem látta, hogy Kajafás palotájában százával forogtak a démonok és bizony akadt pár, aki Pétert is győzködve elkeseredésbe, haragba és bizonytalanságba taszította.

Utálta a helyet. Utálni kezdte azokat a katonákat, szolgákat, akik Őt elfogták és most bántani akarják. Azt érezte mindenhol csak ellenség veszi körül. Csalódott volt és mint egy űzött vad, védekező állásba helyezte magát. A démonok nem engedték ki a lelkét a szorításból, ott köröztek a feje felett és szorongatták.

Fázott. Úgy érezte muszáj átfagyott tagjait kicsit megmelegíteni, így hát odaállt a többi melegedő mellé a tűzhöz. Már-már azt érezte, hogy a kis meleg kiolvasztja a testéből a szorongást, amikor egy szolgáló – feje felett egy sötét démonnal – megszólalt:

- Ez is Vele volt! – hangzott a kijózanító mondat úgy, mintha beleordították volna a sötétségbe. Csak Péter hallotta robbanásszerűen, a többiek nem foglalkoztak vele. Neki viszont muszáj volt reagálnia, - több démon is munkálkodott a lelkén mindeközben - ismét szorongatott helyzetbe érezte magát, így válaszolt:

- Asszony! Nem ismerem Őt!

A körülöttük lévők ügyet sem vetettek rájuk. Nem mindenki volt feltüzelve és érdekelve az események okán. De Péter jobbnak látta, ha picit odébb megy.

Egy perc sem telt bele, amikor egy másik szolgáló szólt hozzá:

- Te is azok közé tartozol, akik azt a foglyot követték!

Péter mérgesen csak ennyit mondott

- Ugyan ember! – senki nem láthatta, de két démon izgatottan körözött Péter feje felett.

Miután odabenn a palota tágas termében, Kajafásnak nem sikerült hamis tanukkal elítélni Őt – mert egymásnak ellentmondóan tanúskodtak,- Kajafás kénytelen volt maga faggatni Őt.

Ő válaszolt a főpapnak: „Te mondtad! Én vagyok a Krisztus…” – a válasza után Kajafás megszaggatta a ruháit. Saját maga hatása alá kerülve ezt kiáltotta a tanács elé:

- Mi szükség van itt még tanúkra? Mindnyájan hallottátok ezt az istenkáromlást. Mi hát a véleményetek?

Gyors, kegyetlen, egyhangú volt az ítélet: „Halálra méltó!”

A teremben több szolga is volt és látva a főpap felháborodását, nekilendültek és arcon csapták, leköpték Őt.

Többen is mondták, akik ütötték: “Prófétáld meg, most melyikünk ütött meg?” – mindegyik feje fölött egy-egy sötét bestia körözött és csábította a rosszra.

Az ülés véget ért. A tanács tagja sorra elhagyták a termet. Csak a „szorgalmas” főpap szolgái maradtak már, akik ütlegelték őt és kínozták. Kilökték a teremből az udvarra nem messze Pétertől.

Péter megrökönyödve látta mit tesznek Vele. Ahogy ütötték, szinte neki fájt. Elöntötte a méreg, de tehetetlen volt.

Verték és taszigálták és Ő csak hagyta. Ordibált a kis szolgákból összeverődött tömeg.

Péter annyi a hatása alá került az eseménynek, hogy észre sem vette, hogy már majdnem ott vannak előtte, amikor arra riadt fel, hogy egy a hangosan ordibáló közül megböködi és neki intézi a kérdését:

- Nem láttalak én téged is a Gecsemánéban Jézussal együtt?

Péter megijedt. Ahogy elhangzott a súlyos és hangos kérdés, Péter pont látta, hogyan ütötték meg Őt annyira, hogy majdnem elesett. Az arca vérzett a sok ütéstől és fénylett a sok megalázó köpéstől.

Válaszolni a kellett a sok felbőszült arc között. Valami olyan érzése támadt, hogy bármikor őt is Mellé állíthatják és megverhetik, megölhetik.

Egy tucat démon vette körül. Senki nem láthatta a bestiákat, de a hatásukat kifejtették Péterre: tele volt dühvel, félelemmel, indulattal és haraggal.

Szinte ordítva káromkodott, mint aki közéjük akar tartozni és így belesimulva a helyzetbe hitelt érdemlőn tudja a végén választ kimondani:

- Esküszöm, hogy nem ismerem Ezt az Embert, akiről beszéltek!

Ahogy ezt kimondta megszólalt a kakas.

Pont eközben Ő egy hatalmas ütéstől földre esett. Esés közben pont Péterre nézett. Mintha könny fakadt volna a szemében.

A démonok egy kivételével mind, elhagyták Pétert és átszáguldottak Ő hozzá.

Az ember, csak ember. Csak Ő látta a bestiákat, akik mind gyötörték a lelkét és meg akarták törni, el akarták tántorítani attól, ami rá várt. De Neki most leginkább talán Péter válasza fájt: Harmadszorra is megtagadta Őt mielőtt a kakas szólt.

1. Háromszor is nem hittem.

Az eset

A kórház sürgősségi osztályára egy síró és kiáltozó apuka karjában a kislányával szalad be.

Az ajtó utáni nagy várakozóban egy orvos azonnal odament, ahogy rátette a kislány egy gurulós betegágyra.

Nem telt bele egy perc sem és legalább három orvos és több nővér is sürgött körüle. Alig több mint fél perc múlva pedig már tolták is a műtőbe. Jeff utánuk akart menni, de nem hagyták neki, így a feleségével együtt a sürgősségi, nagy várójába ültek le. Többen is voltak ott bekötözve, vérzőn, törött csonttal és szomorú arccal várva a sorukra.

Jeff nem tudott most együtt érezni velük, pedig hasonlóan bajban voltak, mint a kislánya is. De most, csak ő járt a fejébe.

Dorie mellette csak bámult bele a semmibe és a könnyei folytak. Az életük legsötétebb hét órája volt az, amíg a lányukat műtötték.

Két orvos is eléjük állt és nagyon sok mindent mondtak de Jeff fejében két mondat ragadt bele, a többit csak egy szürke fátyolon keresztül érzékelte úgy, hogy az el sem jutott a tudatáig. Az első az volt, hogy „ a műtét viszonylag jól sikerült, a kislányuk szervezete jól viselte a megpróbáltatásokat és nem lesz visszamaradás…” ez volt a viszonylag jó hír, de a másik már aggodalommal töltötte el Jeffet és utána magába is burkolózott „ ha túléli a következő 24 órát és hajnalig életben marad, akkor megnyugodhatunk…”

Dorie is teljesen összetört. Ilyet hogy mondhatnak egy anyának? Persze ők orvosok és megtettek mindent, amit tehettek. Éjfélig fáradhatatlanul műtötték, hogy megmentsék az életét.

Jeff be akart menni a lányához az intenzívre, de megtiltották, hogy bemenjen, így az osztály előtti várakozóban álltak a feleségével.

Órák óta vártak. Már majdnem reggel lett, amikor egy nővér ment oda hozzájuk és egy használaton kívüli nővérszobába engedte be őket. A szobában két monitor volt. Ez egyben nagyon jó érzés volt, mert amikor bekapcsolta a monitorokat és ráállította a kamerákat arra a bizonyos szobára, azonnal láthatták a kislányukat, ahogy ott fekszik. Viszont nagyon szörnyű volt látni. Az egész teste egy merő „cső - és kábelhalmaz” volt. Mozdulatlanul feküdt. Jeff lerogyott a monitorok elé, Dorie szájához kapta a jobb kezét, ahogy állva nézte a képeket.

- Itt maradhatnak, ameddig csak akarnak. Húsvét lesz holnap, így kevés orvos és nővér van benn. Csak az ügyeletes orvosok dolgoznak. Én két szobával előrébb vagyok, ha valamit szeretnének. – magyarázta a fehérköpenyes nővérke és már készült is indulni vissza, mert egy intenzíven nem lehet sokáig egyhelyben maradni.

Ahogy ki akar lépni az ajtón azonnal megszólalt valami vinnyogó hang. Nem volt idegesítő, de a sípolás pont annyira volt hangos, hogy figyelemfelhívó lehessen.

A nővér szaporázta lépteit. Ahogy Jeff és Dorie nézték a monitort hirtelen azt látták, hogy a nővért pont a lányukhoz ment be.

Sok dolog történt egyszerre. Az, hogy Jeffék ismét összekapaszkodva megsemmisülten nézték a monitorokat - fontos, de csak- részletkérdése volt csupán az eseményeknek.

Hirtelen több orvos is megérkezett a kórterembe. Mindenki tette a dolgát, de az egész nagyon hektikus volt. A nővérek is szaladoztak. Aztán kikapcsolták a monitorokat. Jeff tehetetlenül tenyerelt az egyik monitorra mintha azzal fel tudná éleszteni azokat.

Kitolták a kórteremből a lányukat és vele együtt az összes zsinórral, géppel, testéből kilógó drótokkal és csövekkel. Négy ember kellett, hogy mindezt egyszerre tudják mozgatni. A kórteremből egyből a műtőbe tolták.

A nagyi.

Ha lehet az eddiginél is inkább megsemmisülten várakozva ülni egy helyben, akkor most úgy ültek szótlanul, egymás mellett a szobában. Mi történhetett?

Ahogy így gondolataikba fordulva várakoztak határozottan benyitott valaki. Jeff édesanyja volt.

- Hallottam mi történt és jöttem az unokámhoz. – magyarázta vehemensen – Mi történt? Hogy van?

Dorie elsírta magát és csak ennyit tudod mondani zokogva:

- Nem tudjuk … most … csak elvitték … és azt hiszem, hogy … - nem sikerült tovább mondani, mert keserves, megállíthatatlan sírásba kezdett. – … Uram Isten… - és folytatta a bömbölést.

- Jól van na … jól van! – próbálta vigasztalni és megához szorította a menyét, miközben próbálta fürkészni a fia arcát, hogy mekkora lehet a valós baj.

Ahogy nézte ő is megrémült. Ismerte fiát, hisz ő nevelte. Tudta, látta rajta, hogy most nagy a baj.

- Nem halhat meg! … ugye nem hal meg? – szinte kiáltotta kérdését eltolva magától Dorie anyósát és úgy nézett rá, mint egy eszelős! Majd ezután a férjéhez fordult kétségbeesetten tőle várta a megnyugtató választ. De az nem érkezett.

Dorie és Jeff úgy roskadt megint magába, mintha eljött volna a világvége.

Norah mama fogta magát és úgy döntött, hogy nem lesz jobb attól, hogy hárman egymás búját erősítik és elmegy, megkérdez valakit, hogy mire lehet számítani.

- Mindjárt jövök, addig maradjatok itt.

Hova is mentek volna. Lépni is alig bírtak.

- Mi lesz, ha meghal? – kérdezte elcsukló hangon Dorie. Aztán kicsit maga elé meredt és bár kérdésként tette fel, de már csak maga elé dünnyögte: - Miért történik ez velünk?

A nagyi fél óra múlva tért vissza. Hozott valami ivólevet, vizet, pár szendvicset, meg két kévét. Sejtette, hogy régóta lehetnek itt és a helyzetet látva egyértelmű, hogy azóta se nem ittak, se nem ettek. De hiába tette le az asztalra, nem ment volna le a torkuk egy falat sem.

Nem mondta el nekik, amit megtudott – hogy a kis unokája élet-halál között van és hogy nem régen azért kellett megint műteni, mert teljesen összeomlott a szervezete - elég volt csak azt mímelnie, hogy mint egy jó nagyi, gondoskodni próbál rajtuk. De most már az ő lelke is szorongott. Két specialista is küzd az unokája életéért, egy szívspecialista és egy idegsebész.

A nővérek nem mondtak sokat csak hárították az orvosokra a felelősséget, miszerint „…nem tudnak mondani semmit … majd az orvos” De az orvosok éppen műtöttek.

Ha szeret valakit az ember, ha igazán fontos neki a másik, akkor az elvesztése akkora terhet is képes rátenni, hogy abba képes bele is rokkanni.

A kislányukról volt szó. Ez a baleset olyan lehetetlennek tűnt, de sajnos túl valós volt ahhoz megtörje őket.

Délben már sejtették, hogy akkora a baj amekkorát csak képes az ember elgondolni.

Dorie kikapcsolta magát, - ha lehet ilyet mondani - és csak szótlanul, apatikusan ült egyhelyben. Jeff este 19 óra körül zuhant teljesen össze. Fél órával azelőtt, hogy ismét megjelent a két orvos előttük egy fiatal, tanulónak kinéző harmadikkal is a hátuk mögött. Dorie teljesen odavolt. Bár figyelt, de látszott, hogy már nem érti, mit mondanak.

Jeff összeroppanva próbálta kibogozni a sok mondat közül a lényeget. De valahogy nem akarta elhinni, amit mondanak.

A nagyi nem szólt bele, próbált háttérbe maradni, amíg lehet. Bár az unokájáról volt szó, de nem akart okoskodni addig, amíg nem szükséges. Gyűjtötte az erőt.

Jeff a sok információ után, a sok elkeserítő mondat végére, maga sem tudta, hogy mi is a pontos helyzet. Olyan sok „szívmegállás”, „keringési anomália”, „összeomlás” és még ki tudja hány hasonló szörnyű dolog hagyta el az orvosok száját. Az apai szíve rettegett attól, hogy valamelyik kimondja, hogy meghalt.

A végére érve Jeff csak egy dolgot tudott biztosra: hogy a lánya még él. Nagy a baj, de nem halt meg. Így aztán a sok veszélyes mondat után, csak ennyit tudott kérdezni:

- Életben marad? – csak két szó volt csupán, de közben többször is elcsuklott a hangja.

Az orvosok sokáig hallgattak és Jeffnek az is megerőltető lett volna, ha pár másodpercig kell várnia a válaszra, de így, hogy legalább fél perc is eltelt mire az egyik orvos válaszolt, teljesen megsemmisült.

- A hajnal, vízválasztó. Ha addig életben marad, akkor van remény, hogy élni fog. – Jeff már majdnem megnyugodott, hogy bár a veszély nem hárult el, de még lehet reménykedni, amikor még odaszúrta befejezésképpen az orvos ezt a végére: - .. de sajnos nagyon gyenge a keringése és minden a szívén múlik … most sem stabil sajnos az állapota. Fel kell készülni a legrosszabbra is! – ezt nem kellett volna. Ez hiányzott most legkevésbé Jeffnek.

Persze nem lehet az orvosokat hibáztatni, ők csak elmondták a valós helyzetet.

Élet-halál

Hulla fáradtan, este 21 körül mehetett haza a két orvos. A nővérke hosszas unszolásra - és főleg a nagyi azon meggyőző mondatára, hogy „lehet ezek az utolsó óráink vele az életében...szeretnénk látni a kis arcocskáját most olyan békés, mintha aludna” – visszakapcsolta a monitorokat szobájában, hogy nézhessék a kislányt.

A nagyi itt nem állt meg. Folyton kikukucskált a nővér szoba ajtaján és kitartó figyelése egy óra múlva meg is hozta a sikert.

Azzal a fiatal doktorral lépett be az ajtón, aki a két orvos mögött volt, amikor eléjük tárták a műtét utáni helyzetet.

Az orvos főleg a nagyival beszélgetett. Dorie már nem volt beszámítható, Jeff meg egy nem teljesen odaillő kérdést tett fel hogy: „ …mikor lesz ennek vége?”

De a nagyi állhatatos volt. legalább negyed óráig faggatta a fiatal orvost, aki készségesnek bizonyult és minden kérdésére válaszolt. A nagyi örült ennek, de nem lett túl boldog a kérdésekre kapott válaszok után.

Kiderült, hogy a doktor benn volt a műtét alatt. Az is, hogy bár elhárult az életveszély, de a műtét annyira kimerítette a kislány szervezetét, hogy már nem lehet mást tenni csak várni. Egy újabb műtétet, már valószínűleg nem bírna ki. Ő is elmesélte, hogy a keringés gyenge, bizonytalan és hektikus. Bármikor összeomolhat és abból vagy visszajön, vagy már nem.

Azzal fejezte be a mondatát, hogy reménykedjünk, hogy reggelig nem omlik össze és stabilizálódik. És akkor túléli.

De nem így történt.

Mert ahogy befejezte, azon nyomban hallatszott az a bizonyos vinnyogó, sípoló hang.

A monitorokon látni lehetett, ahogy egyszerre több nővér is berohan és a fiatal orvos is - pár másodpercre rá, miután kiszaladt az ajtón – és a kislányt kezdte el vizsgálni.

Heroikus küzdelmes tíz perc volt. A nagyi, meg Jeff úgy nézték a monitort, hogy közben majd megzakkantak, mi lesz. Jeff kiborult és a lelke megtelt félelemmel és elkeseredéssel, teljesen a feladás határához érkezett:

- Meghalt! – mondta maga elé apatikusan, miközben a nagyi szúrós szemekkel nézett rá.

A kislány melletti kis monitoron aztán hirtelen megjelent egy kis pontocska, ami ütemesen elkezdett ugrálni. Újra vert a kis szíve.

Szép lassan kiürült a terem, miután utoljára az orvos is elhagyta a kórtermet.

- Szedd össze magad fiam! A lányodnak szüksége van Rád! – utasította rendre Jeffet a nagyi.

- De én nem bírok már. Olyan elveszettnek érzem magam.

- A kislányod az! Jeff! Nem hagyhatod cserbe!

Jeff elgondolkozott és még inkább keserű lett. Érezte, hogy pillanatra valóban lemondott róla és ez elszomorította. Olyan elhagyatott volt, olyan egyedül érezte magát, pedig a szobába ott volt a felesége és ott volt az édesanyja is, aki példát mutatva neki tartotta benne a lelket, hogy ő is kitartson lélekben a kislány mellett. De az emberi test olyan erőtlen néha és a lélek is olyan könnyen kettétörhet.

Émelygett és forgott vele a világ is. Leült a földre pedig több szék is volt a szobában.

Sok óra eltelt és bár nagyon fáradt volt mindenki, senki nem tudott aludni.

Alig várták, hogy felkeljen a nap. A világosság meghozhatja az életet, a sötétségben ott leselkedő halál után. De amíg sötét van, addig a remény is kevesebb. Az orvosok valamiért azt mondták, hogyha megéli a reggelt…

Jeff a sok órányi nyugalom után, ha nem is bízott, de elfelejtette az aggódást és csak minimálisan volt megkeseredett. Az gondolta, hogy még egy kicsit kibírja és akkor nem lesz baj. De tévedett.

Senki nem nézte az óráját, de már hajnali 5 biztos elmúlt. Már-már majdnem mindenki biztonságban érezte magát, amikor ismét megszólalt az a vinnyogó, sípoló hang.

Jeff felkászálódott a földről és reszketve figyelte a monitort. Remélte, hogy nem a terembe mennek be.

De egy perc sem telt bele, máris megjelent az orvos két nővérrel a kislány mellett. Kiment az összes erő a lábából. Arcát a tenyerébe temette és csak ennyit sikerült mondani:

- Vége! – nem tudott mást érezni, mert érezte, hogy ennyi volt. Elkeseredett volt és próbált azon gondolkozni, mi lesz most így nélküle.

Bár Jeff nem nézte a teremben történteket, a nagyi követte az eseményeket. Most mintha nagyobb elánnak küzdöttek volna a kislány életéért.

Mindenki sürgött forgott. Talán kapkodott is. Nagyon felfokozott hangulat uralkodott a szobában és a nagyi lelkében is. Rápillantott a fiára és a fejét csóválva rászólt:

- Nézz rám! Ne hagyd most cserben!

És mintha csak vezényszó lett volna ismét visszatért a kislány.

Jeff elindult ki a szobából. Támolygott és dülöngélt.

- Elég volt! – mondta csak úgy maga elé.

- Hova akarsz menni?- állt elé a nagyi. – Csak nem gondolod, hogy hagylak elmenni? Először összetörtél és feladtad. Másodjára most már cserben is hagytad. Nem hagyom, hogy harmadszorra lemondj róla. Ő a lányod Jeff! Nekem is fáj így látni. De ő küzd! Velünk akar lenni. Élni akar fiam! Nem mondhatunk le róla!

- Mama én olyan gyenge vagyok és szégyenteljes, amit csináltam. Soha nem mondanék le róla! Soha. De nem bírom látni, ahogy szenved. – hadarta a férfi.

- Értünk szenved.

 - De vele én is szenvedek.

- Mi az a szenvedés ahhoz képest mit ő élhet át. Állj a talpadra és légy férfi! Tartsd a lelket az unokámban!

Ahogy ezt kimondta mintha hívó-szó lett volna, azonnal megint vinnyogott, sípolt az egész folyosó.

A kislány mellett megint felsorakoztak a nővérek és megérkezett az orvos is.

Jeff megint visszazuhant az elhagyatottságba. De most annyira próbált megfelelni, hogy nézte kitartóan a monitor, hogy mi történik.

Ez az összeomlás komoly volt. Gyorsan teltek a percek.

Kinn az ablakon már látni lehetett, hogy a nap fel akar kelni éjjeli ágyából. Talán az első nap sugara gyógyír lehet a kislánynak? Vagy már nem éli meg a reggelt.

Jeff nagyon küzdött, a kislánya összeomlott és ő is az összeomlás szélére került. Csak szabadulni akart ettől a perctől.

És akkor, hosszú-hosszú percek után a kis fiatal orvos egyszer csak abbahagyta a szívmasszázst. Lassan leengedte a kezét, maga mellé. Aztán méglassabban a monitorra pillantott.

Egy kis időre megáll az idő, megfagyott a levegő, elöntötte a helyet a szomorú kétségbeesés.

Jeff nem hallott semmit. Látta, ami történt. Elfáradt. Minden ereje kiszaladt a testéből. Föladta. Valami ott zizegett a fejébe „ el kell engedned!” és ő behunyta szemét és hajlott rá, hogy elengedje.

Aztán valami távoli hang magához térítette:

- Kellesz neki fiam. Nem mondhatsz le róla! A kislányod szeret téged!

Szeretett volna neki válaszolni valamit, de nem jött ki semmi a száján csak bámult bambán a maga előtt lévő monitorra.

Kit lehet hibáztatni, amikor elgyengül? Ki az a bátor és erős, aki minden helyzetben képes hősként viselkedni? Mennyire igazságtalan elvárni azt másoktól, hogy ők minden pillanatban viselkedjenek tökéletesen.

Az ember esendő és gyarló. Olyan könnyű mondani, hogy én kitartok melletted a halálig. Olyan egyszerű szerelmet rebegni, amikor minden szép. De oly’ nehéz talpon maradni, amikor nehézségek érkeznek az életbe.

Ennél már csak megvádolni egyszerűbb a másikat és osztani az okosságot, hogy hogyan kellene, hogy kellett volna viselkedni és tenni abba a bizonyos helyzetben.

Amikor fenn vagy a csúcson, mindenki ott akar lenni és osztozni a dicsőségben, kapni egy szeletet a tortából. De amikor elbuksz, akkor csak a varjak kárognak körözve feletted.

Jeff harmadszorra is elbukott. Pedig szerette a kislányát és meghalt volna érte bármikor. De most nem tudott meghalni helyette.

Cserbenhagyta. Gonosz egy érzés ez. Nagy teher ült a lelkére. Azt gondolta, vége az ő életének is.

De ez sem így történt.

A fiatal orvos, mintha csak erőt akart volna meríteni valahonnan, a kezét ismét a kislány mellkasára tette. Fölnézett a plafonra – talán fohászkodott, talán csak erőt gyűjtött - de elkezdte ismét az újraélesztést. Kitartó volt és alapos. Odafigyelt minden mozdulatára számolt és várta, hogy levegő kerüljön a tüdejében. Újra. És újra. És megint újra. Újra és kitartóan újra.

A nagyi annyira feszült volt, hogy levegőt is elfelejtett venni. Ránézett a fiára, aki most valóságosan összeomlott és tudta, vagy csak érezte, hogy kell egy lökés talán még. Hangosan odaszólt neki:

- Fiam mond ki! Ő a kislányod!... és az én a kis unokám is! Mond ki az Isten szerelmére! Kérlek mond ki. – kérlelő volt inkább, de kicsi kétségbeesés is volt már benne, hiszen tudta, hogy a fia háromszor hagyta „cserben” már akaratlanul is.

Jeff hallotta a szavakat és hosszú másodpercek teltek el, mire talán megértette.

Szégyent és teljes kudarcot érzett. Összeszedte minden erejét és behunyta a szemét, amiből egy könnycsepp gördült végig az arcán és ennyit mondott:

- Szeretlek kislányom. Gyere vissza, mert várlak! Mi lenne velem nélküled. Bocsáss meg nekem!

Ahogy ez kimondta nem messze a kórháztól lévő tanyán megszólalt a kakas. Ez volt az ő húsvéti kakasa.

Mélyen megrendült lélekkel látta, ahogy az orvos küzd a kislánya életéért.

Húsvét

Húsvét reggelén Jeff lelke visszatért. A fiatal orvos egy óra múlva, mikor bement hozzájuk csak ennyit mondott:

- Túl van az életveszélyen és stabilizálódott. Erre vártunk. – mondta és mosolygott.

Jeff akkor úgy érezte, ez a legszebb „feltámadása” és a „húsvétje”.

1. A Húsvéti kakas

A kis Ray még mindig a nagypapa ölébe ült és mély átéléssel hallgatta a történeteket.

Majd mikor a nagypapa végzett, Ray fülébe súgta. „ Na szaladj és öltözz, kinn találkozunk az udvaron, aztán meglocsoljuk a nagymamát”

A kis Ray bólogatott és még hozzáfűzte:

- … ész anut is!

Ahogy lemászott a papa öléből és elindult öltözni az ablakhoz ért és kinézett rajta. Látta, hogy a reggeli fényben az ól tetején a kakas szárnyaival csapkod, mintha fel akarna repülni. Ray mosolyogott és halkan csak magának, úgy hogy a többiek nem is hallották, ennyit mondott „a húsvéti kakas”.

…

Talán mindnyájunknak van egy kakas, egy „húsvéti kakas” az életében. A kérdés és az lényeg az, hogy addig mit teszünk, amíg meg nem szólal.

Áldott, boldog, húsvéti ünnepeket kívánok.