Menü bezárása

Főoldal Ajánló Vélemények Novellák Versek Regisztráció Belépés Vásárlás Támogatás

Legújabb bestsellerek

Vladimir Weawer 13+1

Olvasd el ingyenesen!

...azt nem tudni, hogy történetünk vajon a távoli jövőben vagy a régmúltban játszódik-e. Csak egy bizonyos, hogy a Mynodis bolygó az, ahová elröpít a 13+1. A sok világégés után egy látszólag nyugalmas korszakot kezdenek az emberek, ahol mindenki munkája szükséges, és mindenki viszonylagos biztonságban és elismerésben, jó életet élhet.

Ha élhetnél egy olyan életet, ahol nem leszel soha beteg, alig öregszel és akár örökké élhetsz, akkor mi az amit megtennél érte? Vajon ezért cserébe odaadnád-e az egész életed? 13 osztályba kerülhetsz, ahol az alsóbb osztályokhoz tartozók és a felsőbb osztályok életszínvonala között akkora szakadék tátong, amelyet el sem tudnak képzelni a kisemberek. Ree Vox a legszegényebbek osztályába született bele. Egyszer az életében viszont minden ember választhat jó és rossz, gazdag és szegény élet között.

Image placeholder
Ünnep komoly szeretet

Anyák napja

Egy fekete autó állt be a garázs előtti kocsibejáróra. A kézifék kattant, de a motort nem állította le az autó vezetője.
Az autóban édesapja mellett ülő Karen meredten bámult az előtte álló házra, a kocsi szélvédőjén keresztül. Egyikőjük sem szólt semmit. Édesapja is úgy nézte a ház falait, mintha egy megállt időben átadta volna magát a semmittevésnek.
Súlyos másodpercek után aztán leállította az autót, de nem mutatott semmi jel arra, hogy bármelyikük is ki akarna szállni. Aztán Robert, Karen édesapja törte meg a csendet:
- Itt vagyunk. Megérkeztünk. – hangzottak a picit rideg mondatok, mintha nem is egy meghitt hazaérkezés lenne, hanem valami idegen és nem is annyira kedvelt helyre érkeztek volna meg.
Talán két perc is beletelt mire Robert kiszállt. Nem sokkal ezután a lánya is. Egymásra néztek és most Karen szólalt meg alig hallhatóan:
- Igen. Itthon vagyunk. – Ahogy ezt kimondta mintha szomorúbb lett volna, majd folytatja: - elmegyek Anyához.
- Karen! Kérlek ne most! Még ne most! – kérleli az apja, majd szépen lassan elindulnak a bejárat felé.

Petra
Petra anyja éppen a konyhában sürgött-forgott. A ház konyhájában a tűzhelyen álló fazékban, a fedő alatt rotyogó, és onnan kiszivárgó ízáradatról felszálló illatfelhő, ami betölteni készült az egész házat – már ha a páraelszívó nem dolgozott volna serényen, ez sikerült is volna – arról árulkodott, hogy nem sokára kész az finom kései ebéd.
Petra, ekkor robbant be szinte a lakásba. Az iskolatáskát ledobta kanapéra – nem töltötte fölöslegesen az időt azzal, hogy felvigye a szobájába és ott helyezze a megfelelő helyére.
- Szia! – köszönti a lányát kicsit meglepetten. – Korán érkeztél – jegyezte meg az édesanyja.
- Szia! Igen meeeeeert… - kezdett bele Petra a nyilvánvaló hazugságba. De mert nem akart lebukni - és egyébként is úgy gondolta, úgysem értené meg, hogy feleslegesen jár arra a buta fakultációra, amit jövőre úgyis le fog mondani, mert jobban foglalkoztatja az éneklés,- így inkább az egyszerűbb, hatékonyabb, de egyben bűnösebb megoldást választotta: hazudott: -…mert lebetegedett a tanár.
- Már megint? – kérdezte a lányát. 
Valami gyanú motoszkált a fejében, hisz ez már talán a harmadik alkalom, de úgy gondolta felesleges belemenni most egy marakodásba, aminek a végén bebizonyosodik, hogy a lánya hazudik. Inkább megmenti a további faggatózás kihagyásával a tuti lebukástól.
- Úgy látszik! –folytatja lazán a hazudozást. – Mi a kaja?
- Milánói makaróni finom öntettel és csináltam hozzá panírozott húst is. Nem sokára készen van.
- Az nagyon fincsi! – kezd neki Petra nagy bejelentésnek, nyilván egy dicsérettel illik megindítani a támadást elterelve, vagy legalábbis tompítva a valós okról a figyelmet. – De nem maradok sokáig.
- Miért? Hova mész? – kérdezi, mert anyai ösztöne megsúgja és tudja, hogy itt valami nincs rendben.
- Tudod lesz ma egy összejövetel… és oda megyek.
- De ma még csak csütörtök van. – emlékezteti a lányát, hogy hét közben, iskolaidőben nem igazán kellene estére mindenféle kétes összejövetelekre mennie. 
- Igeeeen…de ma van Adam születésnapja. – hazudja a lány, de megbánja a nagy sietséget és az átgondolatlanságot azonnal, ahogy kiejti a száján, de már nincs visszaút.
- Nem azt mondtad, hogy szombaton lesz?
- Tudom… na de ez ilyen elő buli.
- Hát akkor arról te lemaradsz és hagyod, hogy bemelegítsenek és majd szombaton miután bemelegítettek a többiek, ahogy megbeszéltük mehetsz.
- Jaj anya! Miért vagy ennyire maradi?
- Miért lennék maradni? Mert betartom az ígéretem? – picit cinikusan hangzott, de nem tudott uralkodni az érzelmein. Nagyon bántotta az igazságérzetét már így ez az egész helyzet.
- Mert nem tudod felfogni, hogy ez mennyire fontos nekem. – mondja magából kikelve Petra.
- Jobban tudom, mi neked a fontos! Az legfontosabb, hogy tanulj! – Amikor kimondja, már tudja, hogy az eddigi kísérlet arra, hogy ne legyen marakodás, már meghiúsult. Tudja azt is, hogy igaza van. De azt is egyben, hogy ezzel ismét egy fronttal többet nyitott meg, mint amennyit szükséges lett volna. Másrészt meg nagyon is szükséges.
- Persze te aztán nagyon tudod. – mondja mérgesen Petra, majd felszalad a lépcsőn.

Tina
Este nyolc órakor, mikor már besötétedett Tina jelent meg a nappaliban a barátjával összeölelkezve. Az egész délutánt együtt töltötték. 
A szülők a kanapén ültek és nézték, ahogy a lányuk elbúcsúzik a fiútól. Nem volt rövid a búcsú. Sok csókolózás, susmusolás, nevetgélés, ölelgetés övezte, mire aztán a fiú elköszönt Tinától és a szülőktől is.
Tina boldogan szinte repdesve indult felfelé a szobájába, de édesanyja szavai megálljt parancsoltak.
- Tina, egy pillanatra gyere ide!
A lány megállt és furcsa arckifejezéssel indult a szülei felé. 
- Itt vagyok. – mondta a lány és mintha érezné, hogy valami komolyabb beszélgetés következik kicsit a hangulata is hozzákomorodott. 
- Apáddal beszédünk van veled. – kezdett bele Tina édesanyja, de ebben a pillanatban, mintha puskából lőtték volna ki, úgy ugrott szinte fel a kanapéról az apja.
- Na nekem most mennem kell elkések a munkából, de figyelj oda anyádra Tina jó? – magyarázza igen bután, mert érződik, hogy nem valódi az indok inkább menekülés a helyzetből. – Szia kincsem. – majd egy puszit ad az arcára.
Tina édesanyja valami olyasmit gondolt: „ …férfiak, amikor igazán kellene a segítség, menekülnek.” De nem volt mit tenni, a látszat kedvéért és hogy megőrizve maradjon a szülői elsőbbség, így nem kezdett el vitázni hagyta, hogy felvegye a kabátját és elinduljon – állítólag a – munkába. Ami valóban igaz, de a munkája még csak két óra múlva kezdődik, vagyis lazán megvárhatta volna, sőt részt is vehetett volna a beszélgetésben.
- Ülj le ide mellém kicsit - invitálja Tinát az édesanyja.
- Miről lenne szó? – kérdezi a lány, miközben helyet foglal.
- A barátodról és rólad lenne szó. – kezd neki.
- Miért mi van velünk? 
- Tudod apád meg én… – valahogy ez olyan furcsára sikeredett mondatkezdés volt, mert valóban megbeszélték a férjével, de most, hogy elszelelt és nem vállalta az apai feladatot, így ráhárult ennek az ő részéről is a nehézsége, de azért folytatta: - …azt vettük észre, hogy túl sok időt töltesz a barátoddal és …
- Anya! – fojtja bele a szót az anyjába. – Ugye most nem az jön, hogy szakítsak vele, mert akkor a válaszom, az egy határozott NEM lesz!
- Nézd! – Kezdett neki és időt próbált nyerni, hogy határozott is legyen, de ne is törje nagyon össze a lánya lelkét. – Nem az a cél, hogy rosszat okozzak neked, de ez így nem mehet tovább. Minden este itt van ez a fiú! A tanulásod rovására megy!
- Hagyjuk már ezt a papi szónoklatot. 
- Ez nem szónoklat, hanem a tények. Nem azt akarom, hogy szakíts vele de…
- De pont, hogy azt akarod! Korlátozni akarsz engem! - vág ismét a szavába Tina.
- Csak annyit kérek, hogy a mindennapos találkozásokat szűkítsétek a hétvégék valamelyik napjára.
- Anya te most hallod, amit beszélsz? – veti oda igen cinikusan. – Ha el akarsz üldözni, akkor jó úton jársz, mert akkor elmegyek és itt hagylak benneteket. Nem csak nálunk tudunk együtt lenni! – A fenyegető és egyben igen határozott mondatok csak úgy hasítanak a levegőben.
- Ne legyél ilyen! És ne akard kihúzni belőlem a szobafogságot! – próbálkozik egy másik fogással Tina anyja.
- Te ne legyél ennyire szemét hóhér!
- Hogy beszélsz velem? Az anyád vagyok!
- Ha nem vetted volna észre, én meg a lányod! Elegem van! – vág vissza Tina és felszalad a szobájába.

Diana
Diana édesanyja kinn ült a ház előtti teraszon és a májusi első finom, lelket is melengető napsugarait élvezte az arcán, egy kávéspohárral a kezében. A pohárból, finom kávé illata gőzölgött. Érezte az illatot, de inkább behunyta a szemét és átengedte magát a napsütésnek.
Ekkor érkezett a lánya. Kinyitotta a szemét és meglátta.
- Gyere, ülj le mellém! Olyan szépen süt a nap. 
- Nem köszi! Tudsz adni egy kis pénzt?
- Pénzt, mire?
- Vásárolni. – válaszolja Diana, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Na jó, de mégis mit?
- Nem mindegy?
- Már miért lenne mindegy. Mindened megvan. Akkor? – kérdezi az anyja kicsit elképedve, hogy mégis mire akar már megint pénzt kunyerálni a lánya.
- Szombaton lesz Adam születésnapja és neki akarok venni valamit
- De hiszen már megvettük az ajándékot neki, ráadásul közösen.
- De ez most nem olyan, ez most más! – próbálkozik Diana.
- Miben lenne más. Azért annyira nem állunk jól, hogy szórjad a pénzt!
- Mert te nem szórod csak én? Tele vagyunk minden biszbasszal.
- Ne legyél igazságtalan…
- …akkor én mentem. – mondja Diana és indulni készül.
- De hova mész ilyenkor? Rakd rendbe kérlek szobád, addig ne menj sehova! És nekem is segíthetnél takarítani. – szól a rohanásba már mindenre, csak anyjára nem figyelő lányára.
- Majd este rendet rakok. – veti még sebtében hátra a mondatot, hogy azért ne tűnjön teljesen tiszteletlennek.
- És mikor tanulsz?
- Hagyj már lógva és ne nyaggass folyton! Megfulladok a sok cseszegetésedtől! Elég bajom van nélküled is! – Ez már sok lett hirtelen a lánynak ezért elég keményen válaszol és azzal ott hagyja az édesanyját.

Péntek
Az első óra reggel matek. Karen egyhangúan áll az ablak előtt és semmibe révedő tekintettel bámulja a kint történteket. De kinn nem történik semmi, így igen ijesztő látni a lányt.
A többiek zsibongnak és csak nem találják a helyüket – persze nem is akarják. Ekkor érkezik a fiatal tanárnő. Csinosan fésült szőke haja jobbra-balra lendül, ahogy a közepesen magassarkú cipőjében betipeg a terembe. Csinos –majdnem mini –szoknya és egy fehér blúz van rajta.
Leteszi a könyveket a tanári asztalra és az első pillantása az ablak előtt álló Karenre vetődik, aki még mindig, szinte mozdulatlanul néz ki az ablakon.
- Gyere el az ablaktól és foglald el a helyed! – szól rá a lányra, miközben a többiek bár kicsit már halkulnak, de még mindig hangosak.
Karen meg sem mozdul, mintha nem is neki szólt volna a tanárnő. Természetesen nem hagyja annyiban ismét felszólítja, hogy üljön le. De Karen mintha nem hallaná, továbbra is mozdulatlan. Harmadszorra már mérgesen parancsol, sőt odalép hozzá és a vállára is teszi a kezét : „ Azt mondtam, hogy ülj le a helyedre, nem mondom még egyszer!” - hallatszik és ez most már igen hangosra és erélyesre is sikeredett és a teremben a hangzavar is eléggé apadt ahhoz, hogy nyomatékos legyen.
Karen megfordul és finoman bár, de lerázza magáról a tanárnő kezét és elindul kifelé az osztályból. Mindenki csak bámul, de nem mer szólni senki.
Karen nem áll meg, de a tanárnő most már szinte kiáltva mondja” Állj meg azonnal!” A lány megáll és visszafordul.
- Nem maradok itt! – válaszolja Karen.
- Mit képzelsz te magadról? Én vagyok a tanár és ez most egy matek óra! – kezd bele a tanárnő a kioktatásba, hiszen mégsem tépázhatja meg egy diák sem a kvázi felsőbbségét és tanári erejét.
Karen csak bámul a tanárnőre és jó sok másodperc telik el mire megszólal.
- És matekot akar nekem tanítani? – kérdezi a tanárnőtől.
- Milyen piszok szemtelen vagy te… - kezdené a tanárnő, de Karen magabiztosan odasétál a tábla elé és a tanárnőbe folytja a szót, miközben serényen ír a táblára.
- Tudja tanárnő nekem semmi bajom magával. – kezd neki és egy hosszú egyenletet ír rendületlenül a táblára, miközben folytatja. - … Az emberiség fejlődése nagyon sok mindentől függ és a matematika olyan sok részben kiaknázatlan és felfedezetlen még, hogy el sem tudja képzelni az ember. Sok tudós gondolkodó, évtizedeket szánt az életéből olyan példáknak a megoldására, amik előrevihetik az emberiséget. Volt, hogy sikeresen, volt hogy sikertelenül töltöttek el hosszú időt egy-egy feladvány megoldására. De volt olyan is, hogy sikeres megoldás nem vitt előre, vagy csak újabb megoldandó kérdéseket vetett fel. – szép lassan beszél Karen, miközben a végére ér a jó hosszú matek egyenletnek.
A tanárnő csak bámul és nézi a lányt. Maga sem tudja, miért nem állítja le. Talán kíváncsi, mi fog ebből kisülni.
Karen a tanárnő elé áll, félig felül a padra és a két kezével megtámaszkodik, miközben a szemeibe néz. A tanárnő szólal meg először.
- Miért írtad ezt fel? 
- Maga a tanárnő, aki matekot szeretne nekem tanítani. – Karen nem cinikus, nem kihívó, de érződik a hangjában valami megmagyarázhatatlan erő. – Ha megoldja ezt a feladatot, - hiszen nekem szeretne tanítani valamit – akkor egész évben hűségesen fogom figyelni minden mozdulatát még akkor is, ha régen tudom azokat, amikről beszél.
A tanárnőn látszik, hogy nem tudja, hogy mi tévő legyen. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy beveti tanári hatalmát és átsiklik azon, hogy most meg kellene villantani a matek tudását. De ha megfutamodik, a mundér becsülete elveszik. Maga sem érti miért, de oda lép a tábla elé, és viszonylag hosszasan elemzi a feladatot, aztán a tábla másik oldalára elkezd írni.
Negyed órán át csak ír. Többször felír valami nagyon hosszú megoldásfélét, majd letörli az egészet és aztán újból nekiveselkedik.
A homlokán gyöngyözik a verejték és csak az óvja meg attól, hogy az arcán lefolyjon a sminkje, hogy minőségi, drága sminktermékeket vásárol.
Talán egy fél óra múlva észleli, hogy mennyire elszaladt az idő. Furcsa, de a többi diák szó nélkül, mozdulatlanul várt. Aztán a tanárnő Karen felé fordul.
- Nincs megoldása! –válaszol a lánynak.
Karen arca elmosolyodik.
- Nagyjából fél évvel ezelőtt ez így is volt. – kezd bele Karen, majd odalép a tanárnőhöz, kiveszi a kezéből a krétát és két mozdulattal egyszerűsíti az egyenletet.
Bekarikázza három helyen az így egyszerűsített egyenlet részeket és közben elmondja, hogy egy orosz nevű matematikus, aki több mint 30 évet foglakozott ennek a problémának megoldásán, nem olyan régen oldotta meg. A diákok közül páran a név hallatán rákeresnek a telefonjukon az orosz matematikus nevére és azonnal ki is dob egy seregnyi találatot arról, amit ezután Karen is elmond, miszerint ez a megoldás a genetikában nyújtott hatalmas segítséget. Az egyenlet három bekarikázott részlete okán - magától értetődő módon - hivatkozott három bizonyítási tételre, mintha ezeket természetesen mindenkinek tudnia kellene, majd mint aki jól végezte dolgát ennyit mondott a tanárnő felé „ köszönöm a figyelmét” majd kiment a teremből.
A teremben síri csend uralkodott. A tanárnő sem tudott semmit mondani és diákok is csak néztek ki a fejükből. Aztán az egyik lány kérdezte meg a másikat halkan. 
- Te tudod, hogy ez kicsoda? Nem is láttam még itt. – kérdezi Diana.
- Azt hiszem, egy éve elköltöztek és most visszajött. De én sem ismerem - hangzott Tina válasza.
A tanárnő pillanatnyi lefagyottságából kiolvadva, mintha semmi nem történt volna elkezdte az órát. A diákok egy szót sem szóltak, annyira hatása alá kerültek az előzményeknek és bár alig kezdték el az órát, nagyjából öt perc múlva már kicsöngettek, de az az öt perc az elmúlt évek legfegyelmezettebb öt perce volt az iskola történetében. 
Diana, Tina és Petra a mosdóba mentek.
- Ez megdöbbentő volt! – kezdett bele Petra.
- Ez tényleg az volt. – helyesel Diana.
- Láttad Miss Matek-zseni fejét? – kérdezi a többieket mosolyogva Tina.
- Ilyet még nem láttam. De ki ez a lány? – kérdezi Petra a többieket
Ekkor lép ki az egyik fülkéből valaki. Az a valaki pedig nem más, mint Karen.
Odalép a sminkjüket igazgató és trécselő lányok mellé a mosdóhoz. Vizet enged a kezére, közben odafordul hozzájuk.
- Karen vagyok - mondja egyhangúan, majd megtörli a kezeit és indulni készül kifelé.
- Várj Karen! – kiált utána Tina.
Karen megáll és visszafordul.
- Tessék?
- Ez egyszerűen zseniális volt, amit csináltál. - magyarázza Tina.
- Miért lett volna az?
- Hát mert… - keresi a szavakat a lány – …mert az volt és kész.
- Értem. - válaszol a lány és megint indulni akar kifelé
- Figyelj csak. Szombaton lesz egy születésnapi parti. Gyere és beszélgessünk kicsit. Mit szólsz? – kérdezi Tina.
Karen még mindig egyhangúan néz és azt várták a lányok, hogy tuti valahogy lerázza őket, de csak ennyit mond:
- Jó! …és hol lesz?

Szombat születésnapi házibuli
Az este közepesre sikeredett. Az ajándékokat odaadták és szolidan szólt a zene. Karen félre vonulva iszogatott valami szörpöt. A három barátnő tőle nem messze beszélgetett, amit a zene nem tudott azért még elnyomni.
- Elegem van anyámból, mindent meg akar mondani mit, hogy tegyek – magyarázza Petra.
- Ne is mondd! El akar tiltani Davidtól. Megmondtam neki, hogy akkor ott hagyom őket és odaköltözöl Davidékhoz. Csak nézett rám bután. – magyarázta Tina.
- Nem is értem miért lógnak folyton rajtunk? – teszi fel a költői kérdését Dina. – azt gondolják, hogy jobban tudják mi az, ami jó nekünk.
- Jól mondod. Csak a macera – helyesel Tina.
- Alig várom, hogy lelépjek innen és ne kelljen hallgatni a hülyeségeiket – magyarázza Diana.
Karen figyeli a lányokat és hogy miket beszélnek. Bár csak figyel, a lányok észreveszik, hogy hallgatja őket és próbálják bevonni a beszélgetésbe, hiszen mégis csak ő itt a legnagyobb hős és legmenőbb lány.
- A te szüleiddel nincsen baj? – kérdezi Tina.
- De. – válaszol Karen – minden szülővel van gond, csak éppen van akivel így, van akivel úgy. – válaszol kicsit talányosan a lány.
- Te is legszívesebben ott hagynád? - kérdezi Diana Karentől.
- Nem, én elvagyok. 
- Nem értelek. Előbb mondtad, hogy bajod van velük…
- Igen, de édesanyám csodálatos… - kezdene bele, de aztán nem folytatja Karen.
- Jól kijöttök? – érdeklődik Diana – Mert én sokszor a pokolba kívánom a veszekedéseket.
- Vele nagyon könnyű kijönni. - magyarázza Karen – De most apával élek.
- Nincsenek a szüleid együtt?- kérdezi Tina meglepetten.
- Már egy éve nincsenek.
- Értem, ne haragudj, nem tudtam – mondja elnézést kérően Tina.
- Semmi baj.
- Egyébként el sem hiszem, hogy ilyen szépeket mondasz édesanyádról, mesélj róla még - kérleli Tina.
- Édesanyám mindig meghallgat, akkor is, ha órákat beszélek neki. Tudom, hogy szeret és én is szeretem nagyon. Legszívesebben minden percemet vele tölteném. – Karen arca egyszerre mosolygós egyszerre pedig bizonytalan, ahogy mondja ezeket a szavakat aztán picit el is komorodik, de folytatja: - Persze tudom, hogy nem lehet. Minden pillanat csodálatos volt eddig, amit vele töltöttem.
A lányok hallgatják szinte még a szájukat is eltátják. Nem is igazán hiszik, hogy ilyeneket mond Karen. Ez valami fantasztikus hihetetlen történet. Diana hangot is ad a kételyének:
- Ez valami tündérmese. Ilyen nincs is… Szerencsés vagy Anyukáddal…
Karen hirtelen feláll és indulni készül:
- Ne haragudjatok, mennem kell. Holnap korán kelek, felköszöntöm édesanyámat, hiszen Anyák napja lesz. – azzal kiviharzik a buliról Karen.
A lányok csak bámulnak utána. Érthetetlen ez a lány.
- Ti hisztek neki? – kérdezi Tina.
- Bakker, holnap tényleg anyák napja van. El is felejtettem. – mondja Diana.
- Kíváncsi vagyok Karen édesanyjára – mondja Tina.
- Én is nagyon. – bólogat Petra.
- Menjünk, lessük meg – veti fel Tina mire mind a három lány nagyot nevet és helyesel.

Vasárnap hajnalban a három barátnő, Karenék háza felé bandukol. Éppen hajnalodik, amikor hirtelen Karen lép ki az ajtón. A három lány próbál észrevétlen maradni, még le is húzódnak a járdáról. 
Karen nem veszi észre őket. Kitartóan baktat előre. 
A lányok utána iramodnak, kíváncsiak hova mehet ilyen korán. A Karen felszáll egy buszra. A lányok nem tudják, mitévők legyenek, nem szállhatnak fel a buszra, mert akkor lebuknak.
A busz elindul. Ekkor látnak meg egy taxit. Szerencséjükre megáll. Azonnal beszállnak és mondják, hogy kövesse a buszt. A taxist nem foglalkoztatja a miért, indul és készségesen követi is a buszt.
Jó hosszan mennek. A lányok közben tanakodnak. Hol lakhat Karen anyukája? Már elhagyták a központot. Lehet, a város másik végében lakhat?
Aztán megáll a busz a hatodik megállóban is és leszáll róla Karen.
A lányok kicsit távolabb megállítják a taxist, kifizetik és látótávolságon belül, de messzebbről követik a lányt.
Nagyon fura. Erre főleg gyárak, meg irodák vannak. Nem nagyon tudják elképzelni sem, hogy merre lakhat a lány anyukája, de persze egy másodpercre sem adják fel, a kíváncsiság nagyúr és csak úgy hajtja a három barátnőt.
Karen normál tempóban lépked előttük. Rendületlenül megy előre.
Már ötletük sincs merre fog menni a lány. De nem kellett sokáig várni és olyan helyre érkeztek, amit soha nem gondoltak volna.
Karen befordult egy kis vaskapun. A vaskapu tetejére az volt írva hogy „Szent Imre irgalmasság temetője”
A lányok nagyon megdöbbentek miért megy vajon a lány a temetőbe, de követték.
Pár perc múlva Karen megállt az egyik sírnál. Nem messze a sírtól volt három nagy fa, a lányok azok mögé surrantak és figyelmesen nézték és hallgatták Karent:
- Szia Édesanyám! – kezdett bele Karen, miközben kivett a zsebéből egy gyertyát, meggyújtotta, majd letette a sírra. – Itt vagyok. Olyan furcsa… egy éve történt, de mintha ma lenne. Mégis olyan régen volt az a baleset… - egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában, amit gyorsan letöröl, szipog egyet, de folytatja. – Néha elgondolkozom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok… hogy nem vagy már… de aztán eszembe jut, hogy te mindig itt vagy és bármikor jöhetek hozzád. – Karen szemei megint könnyesek lesznek - …képzeld, még egy hete sem költöztünk vissza, de lett három új ismerősöm. Tina Diana és Petra. Rendes lányok. Úgy cserélnék velük! – Karen hangja elcsuklik és szipog egy sort, de azért tovább folytatja: - …persze nem értem őket. Tegnap végighallgattam, hogy miket beszéltek az anyukájukról. Én bármiért elcserélném, ha még egyszer veszekednél velem, ha egyszer érezhetném, ahogy ráütsz fenekemre. Ha megtiltanál valamit nekem. Csak halljam a hangod, érezzem az illatod, lássalak, ahogy mosolyogsz. Az sem baj, ha haragudnál rám, csak legyél! – Karen most már keserves sírásba kezd. A három lány a fák mögött először döbbenten hallgatta, ahogy Karen beszél Édesanyja szelleméhez. Ők maguk sem sejtették, hogy mennyire meg fogja őket érinteni, amit lány mond. Mindhármuk fejében megjelenik, ahogy veszekednek édesanyjukkal, ahogy azt kívánják, hogy bárcsak elköltöznének és mennyire zavarja őket, ahogy szabadságukban korlátozva vannak. Ott abban a pillanatban, viszont beleképzelték magukat, hogy mi lenne, ha nem lenne. Mindhárman sírnak. Nézik és látják Karen keserves fájdalmát. Tudják és megértik, hogy Karen már soha nem láthatja és nem mondhatja el neki élőben hogy szereti.
Ekkor érkezik meg Karen édesapja. A lányok nem tudják, hogy észre veszi-e őket, de nagyon nem is érdekli őket az sem, ha igen.
Robert leteszi a virágcsokrot a sír fejénél lévő vázába, megigazgatja és a lánya felé fordul.
- Hallottalak hajnalban elmenni. Tudtam, hogy ide jöttél.
- Anya örülne, ha tudná, hogy … nem engedi befejezni a lányának, amit akar mondani.
- Most itt vagyok. Egy éve, hogy elmenekültem, mert nem tudtam… - Robert hangja is elcsuklik kicsit, de összeszedi magát és tovább folytatja: - …nem tudtam feldogozni… de most itt vagyok…
- Már soha nem tudom elmondani neki, hogy szeretem apa! 
- De el tudod! Itt mindig el tudod neki mondani és ő mindig meghallja odafönn.
- Boldog anyák napján Édesanyám! – rebegi halkan Karen, majd odalép az apjához átöleli és hangosan zokog.
Diana Tina és Petra szintén sírnak. Ez a kvázi lecke - bár az ember gyarló és mindig követ el még szerettei ellen rossz dolgokat is bármennyire is tisztában van azzal, hogy mennyire galád cselekedet az - egy életre meghatározta az életüket a lányoknak…
A temetőt maguk mögött hagyva, egy ideig szótlanul mentek egymás mellett majd elváltak. Mindegyikük pontosan tudta, mit kell tennie…

Karen, miközben összeölelkezve mentek az apjával az autóhoz sok gondolattal terhelte agyát és apja volt, aki kizökkentette.
- Behívattak az iskolába – kezdett bele Robert.
- Hát ez gyors volt. 
- A matek tanárod akart velem beszélni rólad.
- Gondolom, most szorulni fogok? – kezd finoman puhatolózni, mert nem tudja még mi lesz a bünti a fellépése után. Bármennyire is félt visszajönni most, hogy itt volt, már nem akar elmenni és szeretne azért beilleszkedni bármennyire is nehéz lesz.
- Azt mondta, alaposan megszégyenítetted az osztály előtt.
- Apa én csak... az úgy volt, hogy … - kezdett bele a nagy bizonyítvány magyarázásba.
- Nyugi. –fojtotta bele a szót a lányába - …elnézést kért, hogy nem informálódott már az elején, még az óra előtt rólad és hogy hagyta magát belerángatni egy ilyen kényes szituációba.
Karen elképedve hallgatta, nem hitt a füleinek, hogy még ő kért elnézést. Kicsit szégyellte is magát, amiért azt tette vele.
- Azt mondod, elnézést kért?
- Igen. Nem a te hibád hisz ő a tanár neki lehetett volna esze.
- Nem igazságos, én voltam vele nagyon flegma. Ez nettó butaság így.
- A lényeg, hogy kiderült ismer egy speciális úgymond’ matek trénert, aki kapcsolatban áll az ország legnagyobb matematikusaival. Beajánl téged és lehet, hogy elindul a nagy matematikai karriered.
Karen nem tudott mit mondani. Csak elképedve hallgatta, mennyire jó dolog történik vele. Még hátra nézett egyszer édesanyja sírja felé és ennyit gondol: „ Szeretlek és köszönöm!” …biztos volt benne, hogy az ő – „szellem” - keze lehetett ebben.

Diana
Hazafelé egy virágboltban vett egy szál rózsát és azzal állított be. Anyukája már ébren volt és meglepődött, hogy a lánya a bejárati ajtón jön be és nem az ágyában alszik.
Diana könnyes szemmel adta át a rózsát, erősen magához ölelte és a fülébe súgta:
- Boldog anyák napján édesanyám! Ne haragudj rám!
Édesanyja nagyon örült, bár nem értette miről beszél. Ő miért is haragudna. Egy anya soha nem haragszik a lányára, maximum néha vannak nézeteltérések. Ő is magához ölelte lányát és kiélvezte a pillanatot.

Tina
Tina ért legkorábban haza. Egyenesen hazarohant szinte. 
Édesanyját épp a virágöntözés közepén találta. Szinte hangtalanul sétált a háta mögé. Behunyta a szemét. Ekkor vette észre az anyukája a lányát, és ugyanebben a pillanatban Tina hátulról átölelte.
Egy elmondhatatlanul édes érzés uralkodott el Tinán. Talán az elmúlt időben nem érzett ehhez hasonlóan gyönyörű érzést.
Az édesanyja mosolyogva letette az öntözőkancsót, és megfordult az ölelésben, hogy láthassa a lánya arcát. Ő sem érzett már régen ilyen kellemes, ölelésből adódó érzést.
- Boldog Anyák napját anyukám! – mondja mosolyogva Tina.
Édesanyja nézi, és csak nézi. Első pillanatban kereste, hogy hol lesz itt a csalafintaság, vagy hogy milyen UFÓ rabolhatta el a kislányát és azonnal adja vissza neki, mert ez itt egy „másik” Tina, de aztán rögtön elhessegette a gondolatot, mert nagyon tetszett neki ahogy a lánya most viselkedik. Szíve szerint befagyasztotta volna ezt a pillanatot és élete végéig minden pillanatában csak ezt az érzést szerette volna érezni. Aztán csak ennyit tudott mondani:
- Köszönöm.
Tina kibontotta az ölelést és huncutul Édesanyja szemébe nézett.
- Arra gondoltam, hogy segítek neked kicsit összerámolni a lakást. – kezdi és ha lehet még az előzőnél is huncutabbul néz, majd folytatja: - Valaki itt nagyon elhanyagolta az utóbbi időkben az egészet! Nézzél szét, minden össze-vissza van itt – magyarázza és úgy tesz, mint aki fel van háborodva, de a végén elneveti magát.
- Majd adok én neked elhanyagolást – válaszol szintén nevetve az édesanyja, mert mindennél jobban esnek ezek a pajkos mondatok neki. – Nagyon örülök neked… - mondja és valójában nem is tud semmi mást hozzá tenni, csak átadja magát a pillanatnak.
- Gondolkoztam azon, amit mondtál és lehet, igazad van, hogy túl toltam picit a dolgot, a barátommal. 
- Lehet, hogy nem tudtam jól kifejezni magam, de csak a javadat akarom. De persze azt is szeretném, hogy boldog legyél! – magyarázza Tinának bár kicsit buta a helyzet, de egyben könnyed, sokkal könnyedebb, mint a múltkori erőltetett beszélgetés.
- Semmi baj… ma én főzök és te meg csak ülsz szépen, nyugiban a kanapén pihensz és maximum segítesz, hogy ne mérgezzem meg az egész családod azzal, amit főznék. – mondja és mind a ketten nevetnek egy nagyot.

Petra
Hazafelé menet pont útba esik a piac és bár már éppen pakolnak, mert zárni készülnek, Petra észrevesz valamit. 
Édesanyja legkedvesebb gyümölcse az eper. Alig várja minden évben, hogy először lehessen kapni a piacon. Pont jókor van/volt jó helyen, mert szemei előtt ott vannak a gyönyörű, első, korai, piros eprek. Nincs mit gondolkozni, szinte odarohan és vesz belőle egy kilónyit.
Amikor megérkezik, Petra édesanyja már megszokott módon a konyhában tüsténkedik. Szokásosan ilyenkor a konyha azonnal a legcsalogatóbb ízkavalkáddal telik meg. Ha bekötött szemmel jönne be valaki, akkor is pontosan meg lehetne állapítani, hogy Petra anyukája a konyhában főz.
Petra csak áll lefagyva a nappaliban és édesanyját nézi, ahogy könnyed mozdulatokkal készíti a finom ebédet.
Bár meglepődik, hogy lánya miért a főbejárati ajtón érkezik és nem a szobájából jön le, de nem szól semmit csak vár. Látja, de legfőképpen érzi, hogy valami változás történt és nem csak abból, hogy a lánya kezében van egy jókora adag eper, sőt nem csak abból, hogy Petra mozdulatlanul áll ott szótlanul, hanem az anyai ösztöne súgja, hogy ez valami nagyon jó dolog lesz.
Petra még mindig csak figyeli édesanyját. Valami olyasmi játszódik le benne is, amit már igen régóta nem érzett. Pár órával ezelőtt lejátszódó cselekmények végett beléje hasít az a tudat, hogy ez az idilli látvány valódi és mennyire örülhet neki, hogy ő élvezheti. Szomorúsággal tölti el, hogy mennyire vakon szemlélte eddig ezt a helyzetet, mert akkor érzi az ember valaminek a nagyszerű voltát, amikor éppen elveszítette már azt. De ő nagyon szerencsés, mert bármikor odamehet és megölelheti, megcsókolhatja édesanyját. Csak olyan nehéz ezt napról napra érezni, hiszen ez annyira természetes, hogy észre sem veszi az ember, sőt természetesnek és neki kijáró dolognak érzékeli. Holott bármikor történhet olyan nem várt esemény, ami megszakíthatja ezt a folyamatot és akkor bánhatja minden pillanatát az életének, amikor nem tette meg, hogy elmondja, hogy szereti.
Petra hirtelen leteszi az asztalra az epret és szinte odaszökken édesanyjához és magához szorítja. 
Azon sincs mit csodálkozni, hogy kérdés nélkül, azonnal az édesanyja is magához húzza a lányát.
Nem mérik az időt, de annyira jól eső érzés mindkettőjük számára, hogy évtizedeknek tűnik az a pár pillanat, amit egymás karjába töltenek. 
Ekkor jut eszébe Petrának az eper. Visszalép az asztalhoz és félszegen tekint fel anyukája arcára és átnyújtja neki az epret.
- Boldog Anyák napját kívánok neked ezzel az eperrel. – és csak áll ott Petra és várja, mit reagál. 
Szép lassan veszi el Petrától és bár magának a pillanatnak meglenne pátosza, mégis Petra könnyekben tör ki és megint csak magához szorítja.
- Köszönöm szépen. – válaszolja és leteszi most ő az asztalra a gyümölcsöt.
- Annyira sajnálom, úgy szégyellem magam, ne haragudj rám! – szinte csak úgy buggyannak ki a szavak Petra szájából, miközben könnyei peregnek le az arcán a lánynak, de őt ez nem érdekli, csak szorítja magához anyukáját.
- Na jól van! Jól van nincs itt semmi baj. – simogatja meg a lánya fejét. – gyere, üljünk le ide a kanapéra picit. – mondja és közben tartalékra veszi tűzhelyi munkáját, nehogy odaégjenek a finom ebéd.
Leülnek hát és akkor Petra szó nélkül a megfogja mindkét kezét neki. Édesanyja már régóta nem érezte ezt. Visszaköszönt neki az az idő, amikor még Petra kicsi volt és mint állandó támasza neki, állandóan rajta csüngött szinte. Mindig őt kereste tekintetével, hiszen ő volt a szeretett anyukája. Igen, mikor még kicsi volt. Aztán ez megváltozott. Felnőtt. Na nem túl nagyra. De pont elég nagyra ahhoz, hogy megváltozzon ez valamiért. Már szinte ciki volt vele mutatkozni. Már nem voltak közös programok. Petra a maga útját szerette volna járni és csak akadályt látott benne, hogy megvalósíthassa a céljait. Folyton ki akarta kerülni és ki akarta játszani, cselezni őt már.
De most ahogy fogta a kezét, ismét nagyon varázslatosan csengett vissza a régi érzés, amikor még egyek voltak. Nagyon tetszett neki. Élvezte a régmúlt érzését, de persze tudta és örült is neki hogy Petra kezd nagylány lenni. Tudta, hogy ez az élet rendje. De olyan nehéz elengedni azt, akit szeret az ember, olyan nehéz beismerni, hogy mindent ezért csináltam csak bár minden kezdet nehéz – a sok sírós kialvatlan éjszakázások, oly sok pelenka cserék, etetés, betegség végett átvirrasztott éjjelek- mégis édes teher, amit az ember bármikor visszahozna az életébe, most viszont előtte áll az a lány, aki éppen átlépni készül a felnőtté válás kapuján. Ez nagyszerű. Ezért tett meg mindent.
De most mégis, nagyon jó volt érezni, ahogy Petra kislányosan megfogja a kezeit…aztán ezt mondja:
- Anya! Én soha nem akartalak megbántani téged és… - még folytatná, de Édesanyja nem engedi neki, hisz ez a mai nap nem erről szól és egy a pár szívből jövő igaz szó, amit mondott már bőven elég neki, hogy tudja, amit tudni kell.
- Tudom. Én sem akartalak téged soha megbántani. Csak tudod, mi felnőttek elfelejtjük, hogy mi is voltunk gyerekek és annyi idősek, mint te most. Elfelejtjük, hogy ez nem a te hibád. Te keresed a helyed és ez így jó. És mi sokszor nemhogy segítenénk neked…de ez így természetes. Ha hiszed, ha nem én is szenvedek, amikor nem engedhetek meg valamit és ezért az idegeidre megyek. Te azt gondolod, hogy utálni kell érte a világot és feszült leszel, mert nem éred el, amit szeretnél. De nem a te hibád. Figyelj meg egy kis totyogós gyereket, aki még alig tud menni és miközben a világot feltérképezni vágyó akarata okán éppen egy kamion elé készül totyogva, bár de ahhoz pont elég gyorsan lépdelni, hogy baj lehessen belőle, az édesanyja felkapja és visszaviszi magához. Mi történik? A kisgyerek durcásan, meg nem értve sikít és sír, hogy megfosztották a nagy világmegváltó tervétől. Tehet róla? Dehogy tehet, még kicsi és nem érti, mi történik. De ott volt az anyukája és vigyázott rá bármennyire is galád, ellene irányuló cselekedetnek is érzi azt, hogy el lett térítve a terveitől az életét mentette meg abban a pillanatban. Ahogy felnőtök egyre okosabbak vagytok. Egyre jobban szeretnétek kipróbálni szárnyaitokat élesben is. Én csak óvni akarlak attól, hogy az a bizonyos kamion ne tudjon kárt tenni bennetek. Te már elérkezettnek érzed az időt arra, hogy kirepülhess én meg tolom ki ameddig csak erőmből telik az időt, hogy biztos legyél magadban, mert bár már erősnek érzed magad, még magadon hordod a gyermekkor bizonyos jegyeit. Ez a mi örökös harcunk lesz. De tudod, mit mondok. Én mindig próbálok kitartóan és nyugodtan melletted lenni, bármennyire is szabadságodtól való megfosztásnak érzed ezt. Egyszer majd megérted, ahogy én is megértettem, hogy mi miért történik. Addig pedig együtt sírunk és nevetünk, épp mikor mi következik. Most olyan jó érezni, hogy figyelsz és megértesz még akkor is, ha tudom, hogy nemsokára ismét egymást és egymás idegeit fogjuk tépni. De hátha eszedbe jut majd, hogy nem a te hibád.
Petra valóban figyelmesen hallgat. Nyilván nem mindig értett egyet mindennel, de megérti a nagy részét annak, amit szeretne mondani neki.
Ahogy körülnéz, látja, hogy a lakás csillog-villog, készül a finom ebéd, de még a mai napon is van ideje mindezek mellett leülni vele és elbeszélgetni. Most valahogy nem érzi cikinek ezt, sőt a mai napon igazi kincsnek érzi és elismeri édesanyja állhatatos szerető munkáját, amit végső soron érte tesz minden nap. Sértő volt picit azt hallgatni, hogy majd nem sokára megint civakodni fognak, mert most úgy érzi, minden más lesz – persze nem is olyan sokára, akkor is megtörténik majd. Megfogadja, hogy ha tőle függ, akkor akár minden nap visszahozza ezt az érzést. Érdekes kimondani azt, hogy „szeretlek” egy bizonyos kor után annyira nehéz. De ha nem is mondja, legalább éreztetni akarja és ha nem is minden nap, legalább az évnek ennek a csodálatos napján és minden évben.
Petra odabújik hozzá és csak ennyit mond halkan: „ köszönöm” persze a gondolataiban az is ott volt, de az már nem hallatszott „köszönöm … anya, hogy vagy nekem”

Minden Édesanyának, Nagymamának, Dédmamának és Ükmamának kívánunk boldog anyák napját.

Vladimir Weaver

Továbbiak a kategóriákban

Image placeholder
Tízezer NEM

2019-04-01

Tízezer NEM

Image placeholder
Anyák napja

2019-06-12

Anyák napja